Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 9. szám - Botlik József: Realista és szociográfiai vonulat a jugoszláviai magyar irodalomban: tanulmányvázlat: 1919-től napjainkig

(1965). A hatvanas évek végétől műveiben mind nagyobb szerepet kap az allegorizáló, elvont ábrázolás, valamint a történeti-mitológiai világokhoz fordulás. Ez jellemzi az író 1978-ban megjelent Hallgatás című kötetét, amelynek cimadó elbeszélése a jugoszláviai magyar irodalom megkerülhetetlen értéke. Novelláinak meghatározó eleme a monológ, a töprengő-gyötrödő ember így szól a másik emberhez, tárva fel a már megtörtént események mozgatórugóit. A kezdeti látszólag eseménytelen, elemezgető részek gyorsan pergő eseményekbe lendülnek át, s jutnak el addig a pontig a novellák hősei, ahol már csak a halál katarzisszerű megjelenése hozza meg számukra a megoldást. A regényíró Varga Zoltán már sokkal inkább a „cselekményre” orientált, de a valóságtól elrugaszkodik, s a parabolák, fantasztikumok világába tér (A méregkeverő, 1966; Életveszély, 1970). Jelentős Varga Zoltán színműírói és kritikusi tevékenysége is.

Gobby Fehér Gyulát pályája kezdetén az elidegenült világ kötötte le, így az elődök keresésével egyenes útja vezetett Franz Kafkához. A hatvanas évek második felében ez a vonzódás határozta meg novellaírói művészetét és első regénykísérletét. Ez jellemezte első novelláskötetét (Elrontott csodák, 1965), valamint a Kenyér (1966) s A verseny végén (1969) című műveit. Az élet értelmét keresi erős társadalmi és általános emberi elkötelezettsége jegyében, azonban a valóságelemek elsodródnak, s furcsa, tragikus alakok a hősei az író e korszakának. A hetvenes években prózája kiforr, megtalálja egyéni hangját. Ez időben legsikerültebb műve történelmi regény (Szent bolond, 1976), amely csodásán reális történetek mesteri elegyítése. Hőse Frankovics Mihály huszonhat éves kupuszinai szűcsmester, aki a napóleoni háborúk után, 1818—1819-ben Szent Miskaként lép fel egy parasztmozgalom élén. Pedig nem volt igazán lázadó, megszállott volt inkább, akinek elégedetlensége a társadalommal szemben ebben a korban, a XIX. század elején már anakronisztikus vallásos mezt öltött. Ez tette lehetővé az író számára, hogy a gyarlóságától szenvedő, a saját testiségét levetkőzni nem tudó, vergődő, kínlódó embertípust ábrázolja. Novelláinak gyűjteménye a Másokat hívó hang (1979), s írásainak témája a mindenkori hétköznap, amiben nem közömbös az élet, hanem „valósan” kegyetlen, s mintegy önmaga fölé emelkedik. Fontos műve a Testek és álmok (1984), írásművészete hagyományos rétegének egyfajta összegzése. Kötetét az író regénynek jelöli, azonban fölfogható hat, egymáshoz kapcsolódó elbeszélésnek is, ugyanis nincsen sem szabályos bevezetése, sem szabályos befejezése. Tulajdonképpen a világegyetem bármelyik időpillanatában történhetne, ha az idő behatárolását nem kapná meg pontosan. 1944-től a hetvenes évekig játszódik, s ugyanígy pontos a helyszín is: egy vajdasági magyar és más nemzetiségek lakta kisváros valahol a Közép-Bácskában, a vidéket átszelő, a Dunát a Tiszával összekötő csatorna mentén. A regény lényegében nem más, mint történetek, mozaikok végtelen sora, véresen komoly események és látszólag komolytalan pletykák egymásra hordása, melyekből mégis a huszadik század második harmadának a történelmét ismerjük meg. E mozaikok a képzelettől haladnak a valóság felé, ezt sugallják a fejezetcímek is: Álmok, Tárgyak, Pletykák, Terek, Levelek, Testek. A regény fontos állomás Gobby Fehér írói pályáján: a hagyományos próza értékeit szerencsésen átmentve ötvözte a modern próza újabb eredményeivel. Szokatlan szerkesztésmódja ellenére műve érdekes, könnyen élvezhető olvasmány. A mindennapok sokrétű feltárásával, a történések egymásra rétegzésével, emelésével sikerül érzékeltetnie a köznapokban fellelhető egyetemes emberi gondokat. Legújabb műve az Armánd gróf halála és más történetek (1986) novelláskötet, de előző regénye folytatásának tekinthető. Elbeszélései azt példázzák: mindennapjaink egyben köznapi meneküléseink sora, amit többnyire úgy élünk át, hogy az ember a mellében érzi a hiány (vagy hiányok) sorozatos nyomását, s közben bele-belezuhan a semmi folyosójába. Ki lehet-e jutni innen, ezt sohasem tudjuk, viszont esélyünk mindig van a túlélésre. S ez az utóbbi a legnagyszerűbb dolog, mert a túlélés esélyéért már érdemes élni.

A hetvenes évek második felében a vajdasági magyar irodalom szociográfikus és doku- mentarista irányát gazdagította valóságkereső, szociográfiai riportjaival Kalapis Zoltán (1928—), melyeket a Bánát könyve című (1979) kötetében adott közre. Következő művében is egy addig szinte ismeretlen világban barangolt (Balladaénekesek, mesemondók,

42