Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 9. szám - Zöldi László: "Életelemem a terepjárás": születésnapi beszélgetés Beek György íróval
magaslatok visszhangját kell várnunk, azt a termékenységet, amely az értelmi hozzátétel segítségével szerves tenyészetből szervezett kultúrát teremt maga körül.” Te, akinek a riportjai késztettek nézetütköztetésre két jelentős gondolkodót, hogyan élted meg ezt a korántsem mellékes vitát? — Sose tartom szerencsésnek, ha egy szerző beleszól abba vitába, ami lényegében kritikusok között folyik. A szerző ugyanis óhatatlanul szubjektív, nyilvánvalóan annak ad eleve igazat, akinek a véleménye kedvezőbb. Amit én most neked mondani fogok, éppen ezért furcsa lesz. A Láng Gusztáv kritikájával egyetértettem, bizonyos megszoritással, persze. A Balogh Edgár kritikájával is egyetértettem. A tragikus, hogy mind a kettőjüknek igazuk van. Láng Gusztáv, ha jól értem, azt mondja: a kisebbségi emberek fölvállaltak, hogy úgy mondjam, másodállásban minden olyasmit, amit nem ők kellene hogy végezzenek, hanem intézmények, státusban lévők. A megszorítás annyi, hogy Láng Gusztáv, akit én igen sokra becsülök és a világért sem szeretnék megsérteni, ezúttal nem ismerte azokat a hősöket, akikkel én beszéltem. Itt már nem az én könyvemről van szó. Arról folyt vita, hogy Benedek Zoltán tanár Nagykárolyban mit ér. Hogy Zonda Attila énektanár Hosszúmezőn mit ér. Hogy Csirák Csaba Szatmáron mit ér. Azért mentem hozzájuk, mert Benedek Zoltán az Amerikai Egyesült Államok földrajzi társaságának tagja, közismerten elismert földrajztudós, Zonda Attila országos első díjat nyert egy csőrfuvola együttessel, amit messze a Tisza mellett, Hosszúmezőn alapított parasztgyerekekből, Csírák Csabáról legalább tíz lelkes, sőt már-már lelkendező bírálat jelent meg az utóbbi időben. Egy regényről a kritikus mondhat véleményt anélkül, hogy a regényhősöket személyesen ismerné. Egy riportkönyvről csak akkor mondhat érvényes ítéletet a kritikus, ha ismeri a riportkönyv hőseinek a teljesitményét. — Megengeded, hogy vitatkozzam veled? — Megtisztelsz. — Érvelésed tulajdonképpen rendjén is volna, ha a magam kritikusi gyakorlatában nem találkoztam volna ugyanezzel a beidegződéssel. Engem mint filmkritikust, játékfilmről írott kritikáért soha nem jelentettek fel. Mert a játékfilm —fikció. Mindig csak dokumentumfilmről írott kritikáért jelentettek föl, többnyire abban a megyében, amelyről szólt a dokumentumfilm. Mindig ugyanaz volt a visszatérő motívum: miért írtam erről a filmről anélkül, hogy meggyőződtem volna a film igazságtartalmáról. Nem hiszem, hogy meg kell győződnöm a dokumentumfilm igazságtartalmáról. Én nem minőségi ellenőr vagyok, a szónak abban az értelmében, hogy a helyszínen kell ellenőrizni a termék minőségét. Kritikus vagyok, aki az elém kerülő műalkotást elemzem, lett légyen az dokumentumfilm vagy szociográfiai riport. — Ebben én egyet is értek veled. Lehet, hogy arról van szó: a riportkönyv nem érzékeltette eléggé ezeknek az embereknek az eredményeit, az eredmények szintjét. Bár ha én azt mondom, hogy valaki egy csőrfuvola együttest alapított és ezt a teljesítményt minden szakember elismeri, ha tudom, hogy országos első díjat nyert, elhívják a Csíkszeredái régizene fesztiválra, tehát mindenütt elismeréssel beszélnek róla, akkor miért ne higgyem el neki, hogy ő jó zenész. El kell hinnem, mert nyilvánvaló, hogy nem vagyok zenekritikus. Legalábbis a magunk erdélyi életéről beszélek, ezért úgy gondolom, nem az dönti el, hogy valaki helytörténetet ír vagy országos történetet, mert igen sok nagy témát láttunk már és látunk, aminek a megírása teljesen provinciális, dilettáns. Tehát nem az dönti el, hogy valaki Szatmáron, Máramarosszigeten vagy éppen Kolozsvárott dolgozik. Láng Gusztáv, azt hiszem, nem is ezzel vitatkozik. Ő az életmodellel vitatkozik, ami a mi életmodellünk, ami egy adott életlehetőség. Balogh Edgárnak igaza van abban, hogy ha ezek az emberek nincsenek — mint ahogy a helyi bürokraták mindent meg is tesznek, hogy ezeket az embereket elkedvetlenítsék és félreállítsák —, akkor a nemzetiségi kultúra hiányos lesz, erős hiátusok jelentkeznek, mert űrök keletkeznek. Ezek az emberek űröket töltenek ki. A mi kulturális életünk jellegéhez tartozik, hogy néha önkéntesekre van szükség. Hogy úgy mondjam, ingyen státuson lévő önkéntesekre, lelkes emberekre, önfeláldozó emberekre, hogy a kultúránk teljes legyen. Balogh Edgárnak ott van igaza, hogy Csirák Csabától nem az irodalom csúcsait kell számon kérni, hanem azt, hogy a csúcsokat 35
