Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 9. szám - Herceg János: Európai naplójegyzetek

magába zárkózása az embernek, itt mintha mégse csupán fikció lenne, és literátori extravagancia. Egy darabig mintha még mindig elébünk jönne sötéten, csillámló vizével az Inn, mert még meztelen térdű, bőmadrágos, makacs tiroliakat látunk zergeszakállas kalapban, pedig már olasz területen járunk, s az égbenyúló hegyeket egyre több völgy szakítja meg szelíd kaszálókkal, s mélán legelésző tehenekkel, amitől egyszerre édesen feminin lesz a táj, csengő-bongó szonettek andalító muzsikájával. A szonett mindig is az olaszoké volt, az egész Itáliát bebarangoló Petrarcától kezdve Michelangelóig, aki mikor letette a vésőt és a kalapácsot, mert a remekmű ott állt kőbe faragva, szavakban fejezte ki, ami még teremtő képzeletében megmaradt. „Miért olvasnám Aleksa Santicot — mondta hetykén Cmjanski. — Ha szonettet akarok olvasni, Michelangelóhoz fordulok.”

Kazinczy mintha még nem vett volna tudomást a költő Michelangelóról. Petrarca azonban annál jobban megbabonázta. Mint az irodalmi élet felelős szervezője, barátainak is ezt a műfajt ajánlja választékos leveleiben Széphalomból: a szonettet, a forma kecses, és mégis szigorúan összetartott veretével, s ehlfez a toscanaihoz oly hasonló lesz Tokaj népe, amikor azt írja maga is szonettben lelkendezve:

E szép vidék lön kedves birtokom:

Egy új Tibult itt megdicsőitett engem,

S én ötét és hölgyét örökre zengem.

Meg kellett várni, hogy a reneszánsz messze kimagasló alakjának, Michelangelónak a versei a német Frey közvetítésével végre eljussanak a magyar olvasóhoz is, erre azonban már csak a XX. század elején került sor. Fordításban is élénken bizonyítva, mennyire egy és elválaszthatatlan volt a költő és a szobrász egyénisége. Mert az utóbbi mintha megitta- sult volna kőbe faragott alkotásának szépségétől, ebben az ihletben írta legszebb szonettjét, a Medici-kápoInában elhelyezett allegorikusán élővé lett sötétségről, az éjről, amelyet Sárközi György fordított:

Ó, édes éj, szelíd, habár sötét vagy, a fáradságunk benned véget ér.

Jól lát s ítél, ki téged áld, s dicsér, ki megvilágosulva tisztel, ért csak.

Magyar és világirodalom közötti messzeségre világít ez a késés, míg a közbeeső századok egy magyar reneszánsznak az őrzői voltak. S Mátyás udvarában mégsem volt senki, aki ezt a távolságot a költészetben magyarul megrövidítette volna. Ami meg ezután következett, az a reneszánsz hanyatlása volt, és a költészet dekadenciája Itáliában. Leopardival a világfájdalom költészete jelent meg, s ez inkább korjelenség volt, mint sajátos olasz reveláció, úgyhogy Goethe talán azért nem nézett vissza Itália fénykorára Petrarcával és Michelangelóval, mert előítélete erősebb volt, mint az érdeklődése.

25