Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 9. szám - Herceg János: Európai naplójegyzetek

fizikai szabadságát. Mert a megszálló kitűnő kémhálózatot épített ki mindenütt. Róla is mindent tudtak. Azt is, hogy lehet vele beszélni, ha elérkezik az ideje.

És erre hamarosan sor került. De ekkor már tele volt Erfurt, Napóleon szálláshelye királyokkal és fejedelmekkel. Az orosz cár is itt van, s Napóleon feleségül akarja venni annak nővérét, aztán megosztozni az oroszokkal Törökországon. A színház is megtelt ellenséges vendégekkel, az első sorban Napóleon és a cár, aztán libasorban a többiek, rangjuknak, illetve hatalmuknak megfelelően. Voltaire Mahametjét játsszák, s a színész telitorokból kiáltja: „Ki tette őt uralkodóvá? Ki koronázta meg őt? A győzelem!” S a cár bólint.

Voltaire-rel is jelezni akarta a vendéglátó, hogy honnan jött, és mi lett belőle. A forradalomnak vélt tartozni vele, hiszen onnan nőtt ki, csak nem hagyta, hogy mint a forradalom gyermekét felfalja a forradalom. Ha falni kell, hát arra itt van ő.

Az irodalom nagy kerítő tud lenni. Napóleon úgy begerjedt ettől a csinált színházi sikertől — amíg a minden rendszert kiszolgáló, s aztán eláruló Talleyrand ezalatt a kulisszák mögött a minisztereket gyúrta —, hogy egy világszínházról álmodozott már ez a kőszívű korzikai, s ezzel traktálta Goethét is, amikor audenciával tisztelte meg. Egy ilyen színház a népek iskolája lehetne. Csak megfelelő színjátékok kellenek hozzá. Itt van például Voltaire tragédiája: a Caesar halála. Csak a befejezés nincs a nagyságához illően megirva. Úgy kellene végződnie, milyen boldoggá tette volna Caesar az emberiséget, ha ebben nem gátolja meg az erőszakos halál.

Goethe nem nagy kedvvel tesz eleget a megtiszteltetésnek. Inkább csak gazdájának, a weimari herceg kérésének enged, hadd süssön rá is egy kis fény abból a mindent beragyogó görögtűzből, amelynél az uralkodók, a győzők gyülekeznek. Ezért köszönte meg Goethe a kitüntetést Marath-nak, a belügyminiszternek, aki korábban a Moniteur főszerkesztője volt, s aki most az egy király, egy cigány bizalmas hangulatában közli a híres kollégával, hogy Napóleon déjeuné-re várja.

A császár reggelizik, a költő állva nézi. Közben tábornokok meg udvaroncok jönnek és mennek. Az egyik porosz összeesküvők névsorát teszi le a reggelizőasztalra, a másik a lengyelek lázongásáról beszél, akiknek Napóleon szabadságot ígért, de végül nem adta meg.

Goethe frakkban áll, Napóleon reggelizik. Negyvenéves, de elhízott, lóg a tokája, keskeny, nőies kezével belekaszál a levegőbe. Egyfelől félelmetes munkabírásáról hallani, hogy néhány óra alatt tollbamondta az egész polgári törvénykönyvet, miközben az írnokok közül néhányat ki kellett vinni, mert nem bírta ezt az őrült iramot. Másfelől gáláns titkok keringtek az udvar hölgyköreiben a császárról, mint férfiről, aki időnként mindenki szeme láttára kicipeli a nőt, aki éppen megtetszik neki, de arról már csak vihogva lehet sugdolóz- ni, hogy a rettenthetetlen hódító nem egy Phallos-hős és egy-egy izgékonyabb, de lelkesen odaadó honleányba evégből nem is tud istenigazából behatolni, mert olyan szerény eszközzel látta el e téren a gondviselés. Ebből a tényből kiindulva később Taine is összecsapta a kezét néhány évtized résein át visszanézve, hogy ez a pocakos puhány a kacska kezével, amelyet minduntalan bedug fehér zubbonya kivágásába, ezzel a kis izéjével hogy tudta leteperni az öreg Európát!

Napóleon reggelizik. Goethe csak áll és néz. A tapétás falakról eltűntek a többi képek, például Amália hercegnő portréja egy jelmezbál kosztümjében, fekete félmaszkkal a kezében, helyébe a császár került a gárdatisztek zöld egyenruhájában, hogy elfeledtesse a rokokó világot.

— Hány éves? — fordult feléje végre Bonaparte.

— Hatvan — feleli Goethe halkan és lehajtja a fejét, mint aki tudja, hogy az öregség küszöbéhez érkezett, s ez elég baj.

Hah — kiált fel a császár — Voilá un hőmmé! — s csak hogy meg nem veregeti a vállát a korcs kezével, de már folytatja leereszkedve protokollszerűen: — Hát a család? A gyerekek? A herceg?

22