Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 9. szám - Herceg János: Európai naplójegyzetek
A hercegről olyan nonchalance-szal beszél, mint egy taknyos elemistáról, úgyhogy Goethe tisztelettudóan védelembe veszi, a tudomány meg a költészet nagy pártfogójának mondja. Csak ez kellett a császárnak, máris rátér, mint aki helyben van, vesszőparipájára, a világszínházra, mintha a zsarnokok öröksége ebben is Néróig nyúlna vissza. S mintha mégse bíznának a saját erőszakos rendszerükben, a költészetet is segítségül hívják. — Tudja, hogy hétszer olvastam el a Werthert? — kiált fel egy állatszelídítő hangján, de mindjárt le is hűti a költőt. — Nagy hibája, hogy mindkét öngyilkosság motivációja a beteges becsvágy és a kielégületlen szerelem. Goethe illemtudóan jegyzi meg, hogy ezt még senkitől sem hallotta. A császár meg azt hallgatja el, hogy katonáinak megtiltotta a Werther olvasását, s későbbi ezredesének Bessieres-nek a kezéből kiütötte a regényt, mondván: „Nagyon lehangoló história!” S az ezred könyvtárosának megparancsolta, hogy tartson kulcs alatt minden regényt. „Ott vannak a történelmi művek! Az a megfelelő olvasmány azoknak a hősöknek, akik Nagy Sándor katonáinak nyomába léptek!” — Jöjjön Párizsba! — kiált most már rá, mintha valami ajándékkal lepte volna meg. — Ezt egyenesen elvárom magától! Mert csak ott lehetnek kivihetők az olyan nagyarányú tervek, amilyen egy világszínház! A villásreggelinek vége, s vége van a kihallgatásnak is. A költő hátrálva és sűrű hajlongá- sok között elvonul. Kinn közük vele, hogy majd helyet szorítanak neki a színház elit közönségének soraiban, ha ugyan fénye van ennek a jelzőnek itt, ahol megint felvonulnak a császárok, királyok, főhercegek, Bajorország, Szászország, Würtenberg Napóleon által kinevezett királyai, s valahol hátul ott van a költő is. A nép persze kívül rekedt. Hadd tudja, hogy ez a vigasság az uralkodókat illeti meg. Csak a bejárat fölötti feliratban gyönyörködhet: Ha istennek még egy fia volna, Nem lenne más csak az ö Napóleonja. Október tizennegyedikén, a jénai csata évfordulóján, a császár elhagyja Erfurtot, Párizsba utazik és Spanyolországba, lerohanja Etiópiát, a következő évben Ausztriát, a békekötés után feleségül veszi Ferenc császár és magyar király leányát, aki német pontossággal világra hozza neki a richstadti herceget, minden ellenkező híresztelést megcáfolva férfiúi képességeit illetőleg, s aztán nekimegy Oroszországnak. Kutuzov, a cári seregek parancsnoka meg csak vonul vissza, egyre vissza, a francia csapatok elől, amelyek végül beleragadnak a végtelen orosz puszták feneketlen sarába, s aztán sűrű pelyhekben hullni kezd a hó, és csak hull és hull és meg sem áll... Napóleon rangrejtve menekül Moszkva alól, mint külügyminiszteri titkár, s nem jön senki, hogy belenézzen a fekete könyvbe, nincs-e a neve beleírva. Váltott lovakkal viszi a delizsánsz haza, a bukásba, s egy éjszaka valamilyen kis helységen áthaladva riadtan kérdezi: — Hol vagyunk? — Weimar ban! — hangzik a válasz. — Kérem, adják át Goethe úrnak szívélyes üdvözletemet. Voilá! A jelenésnek vége! * * * Vita a csángókról. Századokon át folyt ritkán szűnő hévvel, s a tisztázás minden reménye nélkül, hogy kik és honnan is erednek. A vita mindig magyarok és románok között folyt, a csángókat nem kérdezte senki. De hát honnan is tudták volna szegények, hogy kik voltak az őseik! A magyar etnológia elrománosodott magyaroknak tartotta őket, akik a honfoglalás után Etelközben rekedtek és aztán a Kárpátoktól keletre találtak hazára. A mai Bukovi23
