Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 9. szám - Herceg János: Európai naplójegyzetek
a kelés. Meg kell várnia, amíg megérik, s aztán kinyomja. Az efféle válaszok persze, nem elégíthették ki a kérdezőt, így hát a kérdés nyitva maradt, hogy talán magunknak is feltegyük, mert eddig, legalábbis ilyen formában fel sem igen merült bennünk. Csakugyan, miért írunk? A szocialista realizmus korában azt felelték volna: hogy a proletariátus ügyét szolgáljuk. Ez a szolgálat különben a világirodalomban előbb is, azóta is, különféle formában vissza-vissza tér. S a válaszok térnek és időnek megfelelően alkalmazták ezt a szolgálatot. Oly sokféleképpen, hogy már ezért sem lehettek megnyugtatók. Ibsen úgy vélte, írni annyi, mint ítélőszéket tartani magunk felett. Szóval erkölcsi követelményeknek eleget tenni. S ő a Nórában, a Rosmersholmban mintha csakugyan ítéletet mondott volna. De miért írta Peer Gynt-t, a népi mítosznak és a költészetnek ezt a remekművét? Aligha csak azért, mert — mint mondotta — Istentől a fájdalmat kapta ajándékba. Ez a fájdalom, hála az írás kényszerének, éppoly járulékos eleme volt, mint korábbi időszakában, amikor drámáival a dán kulturális fölénnyel szállt szembe. Az indítóok mégsem ez volt, hanem önkifejezés és közlési vágy olyan erős impulzusa, amely az Írásban talált formát magának. A szép és bátor küzdelem a nemzeti fennmaradásért már inkább akkor kapott célt és értelmet, amikor az író a furor scribendi kényszerének, illetve — ahogy Baudelaire mondta — mennyei gyönyörének engedett. Annak az esztétikai honvágynak, amely Michelangeló- nál meg sem elégedhetett festmények és szobrok remekműveivel, kénytelen volt a szavak varázslatához folyamodni, szonetteket írni, mert másképpen nem mondhatta el azt, amit el kellett mondania. Boldog kor, amikor az írónak nem voltak társadalmi kötelezettségei, s lelkiismeretének sem kellett az igazságért megszólalnia, egyenlőségért, jogokért a zsarnoksággal szemben, vagy a demokrácia eljövetelét ünnepelni, mint Walt Whitman, de ő sem azzal kezdte. És Maxim Gorkij is később írta az Anyát, az eljövendő forradalom prelúdiumát, szocialista öntudatának ilyen formában adva agitatív és harcos kifejezést. Talán nincs is író, akinél előbb volt az elkötelezettség, s az keresett magának formát a költészetben. Akkor, amikor a barrikád sokkal célravezetőbb szokott lenni az irodalomnál. Petőfi is a barna kislány igézetében kezdett verseket írni, s a forradalmi költő már a kész, kialakult egyéniségben, költészetének csúcspontján jelent meg. Akkor tudatosodott benne küldetésének értelme. Veljko Petrovié ugyancsak akkor lett elkötelezett kisebbségi író, amikor már megtalálta a közlés irodalmi formáját. Mert akkor kaphat a kérdés, hogy miért írunk, morális jelentőséget. Épp ezért pontosabban kellett volna fogalmazni és feladni a kérdést, hogy miért írunk. Olyképpen, hogy ha már írunk, ha már itt vagyunk, mi célból írunk. A kérdés ilyen értelmére senkinek se jutott volna eszébe nyegle választ adni. Mert felelősségérzet és magatartás kritériuma csengett volna ki a kérdésből, talán azzal a babitsi ars poeticával, amely a „vétkesek közt cinkos aki néma” felismerésével határozza meg az írói szolgálat erkölcsi kötelességét. Mert, hogy ki miért ír, csak ilyen elvárások után kaphat komoly értelmet. Meglehet azonban, hogy a párizsi hetilap éppen ilyen komolytalan válaszokkal akarta kiszolgálni a maga szórakozásra váró olvasóit. * * * Goethe nem értette Stendhal Napóleon-imádatát. „Francia vagyok! — mondta Henry Beyle —, ha ez valakinek nem lenne elég!” Nem Goethe volt ez a valaki, aki már bölcs öreg volt, túl a hatvanon, amikor a franciák a hazájába betörtek, azonkívül német, mindenekelőtt azonban a maga törvényei szerint ítélkező lángelme, aki megfelelő távlatból nézte korának eseményeit. Különösebben nem is háborgatta a megszállás, mint legújabb életrajzírója, Richard Friedenthal az eddigieknél tárgyilagosabb kritikusa állítja, s idézi a költőt: „Kenyérért fogok írni! Utcai énekes leszek, balsorsunkat siratóénekbe foglalom! Végigjárom az iskolákat és a falvakat, mindenhova elmegyek, ahol a Goethe nevet ismerik! A németek szégyenletes meggyaláztatását fogom megénekelni!” Mindezt azonban talán csak magában mondta, s akkor írta meg, amikor vége lett a háborúnak. Nem tette kockára 21
