Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 9. szám - Herceg János: Európai naplójegyzetek
len szerelem előtt is fejet hajtva. Mert legszebb szonettjei erről a szerelemről regélnek, Vittoria Colonna költőnő iránt. Öreg volt már a művész, amikor oly szenvedélyesen egymásra találtak a már szintén nem fiatal főúri hölggyel, mintha a szerelem nem is lenne korhoz kötve, csupán lelki és fizikai gátlások állnák el időnként az útját. S evégből aztán még magasabbra csapott az érzelmek lángja ebben a plátói viszonyban, mintha a kielégü- letlenség pokoli tüzeinek áttételében, s mégis boldogan, csak a költészetet lettek volna hivatva magas hőfokon tartani, mint minden irodalmi szerelemben. Nem megyünk fel a várba, csak felnézünk rá, en pasant és sóhajtva folytatjuk utunkat az örök város, Róma felé. * * * A belgrádi színikritikus megütközött a tényen, hogy Moliére-t paróka nélkül, pulóverben látta játszani. S hogy ezt nem találta természetesnek, azon maga is elcsodálkozott. Mert vannak visszatérő jelenségek, a megszokásról nem könnyű lemondani. A Mizantrópról van szó, Moliére-nek talán legragyogóbb, sokat vitatott vígjátékáról, a szerelmes Alceste-ról, aki inkább lemond az imádott nőről, habár az egy kicsit könnyűvérű, vidám társasági lény, amennyiben az nem marad kizárólag mellette. Otthagyja Párizst, visszavonul vidéki magányába, s ezért mindenki embergyűlölőnek tartja, maga a szerző is. Ma, az elidegenedés korában, ebben nem talál senki semmi különöset. De XIV. Lajos a látványos pompa és a társasági élet híve volt s ebben követte a francia, sőt nemcsak a francia úri társadalom. Moliére meg, az udvari kárpitos fia, aki közelről látta ezt a gondtalan, felelőtlen életet, a Mizantrópban azt merte mondani, hogy ebből elég volt. S mondta ezt azzal a kedves és szellemes bonhómiával, mintha maga se helyeselné, ő is elítélné, embergyűlölőnek tartaná színpadi hősét. Ellentétben annak léha barátjával, aki úgy veszi az életet, amilyen, és ezt az akkori közízlés természetesnek tartja. Azóta rég tudjuk, hogy az irodalmi igazság nem mindig egyértelmű. Vannak benne ellentmondásos árnyalatok, mintha abszolút igazság nem is létezne, s a középút nem lenne messze a kényszerű megalkuvástól. A Mizantróp igazságát száz év óta vitatja a változó és ugyancsak ellentmondásos francia szellemi élet. Hogy kinek van igaza a Mizantrópban, Alceste-nek, aki szembe mer helyezkedni a korszellemmel, vagy léha és könnyelmű barátjának, aki vidáman úszik az árral, s lelkifurdalás nélkül elszereti a nőt, akit pedig a másik kizárólag a magáénak kíván tudni. Mert Moliére nem foglal határozott állást, kicsit még mintha el is ítélné különös felfogásával tisztességes hősét, s a másiknak adna igazat, amiért aztán Rousseau meg is rója száz évvel később. Nemcsak egy tisztességesebbnek hitt morál nevében, de azért is, mert jómaga pontosan úgy vonult vissza a világtól vadházastársával, ahogy a vígjáték tragikus hőse szeretett volna. Élet és irodalom azonban nem mindig lehet összhangban. Szegény Moliére, akit a világ szeme láttára szarvazott fel a felesége, magát írta meg a Mizantrópban, saját elvágyódását a magányba, ahol az asszony csak az övé. Vallomása azonban rejtve maradt, már csak azért is, mert a kor vígjátékot várt tőle, mulattatást. Ebből élt. Ez hozta meg számára a mindennapi sikert, az adósok börtöne után az anyagi gondtalanságot, amihez még a király kegye is hozzájárult. Szóval, nem írhatta azt, amit szeretett volna. Vidéki ripacs korában szokta meg, hogy kielégítse a közönség igényét. Nyilván ez a bohém magatartása vitte rá, hogy a maga fájdalmát is a humor keserű maszkja mögé, s az alexandrinus ünnepélyes ritmusába rejtse. Minden más pompás díszlet és rizspor. * * * Egy tekintélyes párizsi hetilap körkérdéssel fordult az írókhoz, hogy megkérdezze, miért írnak. A megkérdezettek száma Graham Greentől Alberto Moravián át a német Kurt Wonnegutig olyan nagy volt, hogy a válaszokat érdemesnek látták külön kötetben is kiadni. Valaki nagyon szellemesen azt mondta: az ostoba kérdésekre a válasz is csak ostoba lehet. Graham Green azt felelte, nem kevésbé eredetien, hogy nála az írásdüh olyan, mint 20
