Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 9. szám - Herceg János: Európai naplójegyzetek

Most a Róma fölé hajló Albanói-hegyek csodálatosan szép vidékén csavarogtam, fekete bazaltsziklák meredek falai alatt, melyeknek réseiből hegyi patakok csobognak ezüstös csacsogással a csendben, pálmák és páfrányok üdezölden lehulló lombjai között. Alattunk a Nemi-tó terült el ájultan, a kialudt vulkán sok ezer éves kráterében vizének fekete tükrén, szomszédvárak látképét mutatva, a bágyadt szeptemberi napfény produkciójához az elpusztíthatatlan élő világ reményét is mellékelve. Az emberen átsuhant az öröklét sejtelme, már ami a természetet illeti, míg jómagam csak tünékeny porszem a nagy Mindenségben. S az egészben mégis ott volt a béke és megnyugvás emberfeletti érzésének szépsége. Nem voltam Nápolyban, de ezek után nem mosolygok a frázison, hogy Nápolyt kell látni, aztán haljon meg az ember. S ahogy megyünk a sziklákba vájt lépcsőkön, két sor pinea vár ránk, mint a római Via Appia bazalt kockái fölött, a „Quo vadis domine” bibliai hangulatában. Magasra nyírt öreg fák sötétzöld kerek lombkoronája mintha egy-egy szép női fej fölött pompázna.

Itália tájait különben erősen megviselte a nyolcvanötös kemény tél. Egész olajerdők fagytak el a szokatlanul nagy hidegben, s az ugyancsak ritka augusztusi hőség kiégette a völgyek vegetációját. És itt is nagy pusztítást vittek véghez az erdőtüzek. Lombardián áthaladva az autóút mindkét oldalán sárgán terült el a hegyvidéki táj, csak a gondozott, száz kilométereken át futó almáskertek álltak lent piros termésükkel a lombjaikban, erőteljesen, frissen és üdén. Ez fogja megmenteni az idén Olaszországot, az alma és a szőlő, ha így marad az idő, jegyezte meg valaki.

Mire itt most felérünk a Nemi-tó legmagasabb partjára, s már a gesztenyefás úton eltűnnek az egymással csaknem összeérő városok, egy merőben más világ fogad bennünket. Ezek az alig pár ezer lakosú városkák cigányosan hangos és vidáman hadaró népükkel, tökéletesen mai és modern nagyvárosi küllemükkel, forgalmukkal, üzleteikkel, keskeny utcáikkal és tereikkel — mert mintha egész Itália keskeny sikátorokból és apró terekből tevődne össze — messzire árasztják az élénk urbánus szellemet. Egy-egy miniatűr New York itt mindegyik városka azzal a nem csekély különbséggel, hogy latin kultúrájuk és ősi levegőjük harmonikusan egybeolvasztotta az ezeréves épületeket, faragott oszlopfői és rizalitjai ellenére, a bauhausi kockaházakkal. Az ember itt óhatatlanul úgy érzi, hogy miközben az igazi művészet időtállóan örök, nem üt el semmitől, ami korszerűen mai.

Genzanóba érve vörös zászlókkal diszített fasor fogadott bennünket. A városka polgár- mestere kommunista, s azt kéne hinni, hogy ez azokon is meglátszik, akik megválasztották, a polgárokon. De hát a világnézetnek itt sincsenek külső jelei, s a vörös zászlók csak a délutáni népgyűlés ünnepi jellegét vannak hivatva kifejezni. S erre meg is van itt minden ok, hiszen a L’Unita szervezésében a Togliatti parkban rendezendő népgyűlésen kívül a szocialisták és kereszténydemokraták ugyancsak délutánra toborozzák híveiket öles plakátokon, éppen csak zászló nélkül. Afféle seregszemle lesz ez, pártközi verseny, s ha ittmaradnék délután, elmennék a Togliatti-parkba, hadd lássam ezt a-lármás és szenvedélyes népet zászlók alatt. De hol leszek én addigra már. Öt óra húszkor száll fel a gépem a római röptéren, s dél is elmúlik, amíg a hegykoszorú városkáin áthaladva hazaérünk. Addig is mennyi még a látnivaló! Itt Bernini templomát kell megnéznünk mielőtt tovább megyünk a Castell Gandolfóba. Különben, mint halljuk, onnan is átjönnek délután a Togliatti-parkba, a párttagok. Mert otthon, érthetően, kisebbségben vannak. Az egész városka abból él ugyanis, amit a pápai nyaralót látogató turisták hagynak itt az emléktárgyakat árusító boltok és sátrak rengetegében. Mert hát mit csináljunk, élni kell!

A forgalom nem valami nagy. Pedig a pápai nyaraló palotájának kapujában ott állnak már szétvetett lábbal, lila-sárga kosztümjükben, mellükön keresztbe tartva fegyverüket a svájci gárdisták, ami azt jelenti, hogy őszentsége itt tartózkodik, elmenekült a forró Rómából, s holnap, vasárnap itt fog áldást osztani. Nem is akármilyet, ahogy a németül beszélő kegyszerárustól halljuk, hanem orbi et orbi, minden bűn megbocsájtását. Sok bűnöm van, kellő alázattal be kell vallanom, rengeteg, de mondom, ma délután már hazaindulok. Beletörődve a gondolatba, hogy gyehenna tüze fog elemészteni a másvilágon.

Még csak Villa Colonnán állunk meg, Michelangelo emlékének tisztelegve, a reményteli