Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 9. szám - Herceg János: Európai naplójegyzetek
természetes másnyelvűségében is megbecsült, netán még érdekesnek is érzett viszonyulás. Hogy a nemzetiségi nyelv ne legyen magánügye egy népcsoportnak, amely a többségi nyelv erős és impozáns várfalai között bezárkózva él, s ha egyénileg ki akar tömi, többre vinni, érvényesülni, akkor ne kelljen ezt a nemzetiségi magányt feladva ott állnia a beolvadás, az elvegyülés vonzásában. A nemzetiségek nyelvének ez a mostani hangsúlyozott megbecsülése az említett magyarországi találkozón új légkört teremtett és a lehetőségek egész sorát hozta közelebb a megoldáshoz. Hogy gyakorlatilag hogyan és miként jut ez majd kifejezésre, a jövő fogja megmutatni. Mert maga az anyanyelv belső használata, esetleg ápolása, sőt, intézményes felkarolása nem oldhat meg mindent. Ha csak a nyelv marad meg, mint valami egzotikus sziget szókészlete, hogy esetleg középiskolai szinten legyen még kommunikációs eszköz, s a továbbtanulásban elzárja a nemzetiségi fiatal útját, akkor elkerülhetetlenül szakbarbár lesz, mert a jogi, mérnöki, orvosi oklevélig többségi nyelven kell tanulnia. Azt a fényűzést ugyanis, hogy kulturális autonómiáját a nemzetiségi nyelv igényével az egyetemi oktatásban is megvalósítva, egyetlen ország sem engedheti meg magának. Hacsak nem olyan nagy az érdekelt nemzetiség lélekszáma, hogy fiataljai megtölthetik egy-egy főiskola padjait. Mivel azonban a nyelv nemcsak szavak tömkelegé, de hagyomány és történelmi tudat őrzője is, a nemzetiségi ember teljesen el sem zárkózhat attól az országtól, amelyben anyanyelvét egy egész önálló állam népe gyakorolja. S itt kell érvényesülnie a lenini elvnek a nemzetiségek híd-szerepéről az érdekelt országok között. Persze ott, ahol ehhez megvannak a kedvező baráti feltételek, s így semmiféle ok sincsen például arra, hogy ezeknek az országoknak a határait lezárja az ellenségeskedés, a sanda gyanú, vagy akárcsak a bizalmatlanság a diákember előtt. Ahogy semmi akadálya nem volt a múlt században, hogy a magyarországi Laza Kostic esztendőket töltsön Montenegróban, Nikita állama törvény- könyveinek kidolgozásán. Vagy hogy Szerbiából a zombori tanítóképzőben szerezzenek oklevelet az ottani fiatalok. A nemzetiségek anyanyelvének jogállapota különben is ezen a kölcsönös bizalmon áll vagy bukik az érdekelt országok viszonyában. S ha ez a bizalom megrendül, az egyenjogúság a leghangosabb deklaráció ellenére is csupán írott malaszt marad. Az anyanyelvek ápolásának ilyen rendezvénye, mint amilyen a magyarországi volt, amelyet nem is lehet eléggé ünnepelni, csak a teljes barátság és megbecsülés szellemében jöhet létre. Különben éppen ezért remélhetjük ezek után, hogy a nálunk is megnyilatkozó nyíltság tovább bővül és a nemzetiségi fiatalok itt vagy ott akadálytalanul szerezhetnek maguknak anyanyelvükön jogérvényes oklevelet, hogy aztán igazán őszintén vallhassák hazájuknak azt az országot, amelyben mint nemzetiségek élnek. * * * Majdnem pápai áldásban részesültem megint. Mert jó tíz évvel ezelőtt százezred magammal a Szent Péter téren Rómában már megáldott VI. Pál, de sajnos nem vettem észre, hogy valami foganatja lett volna az áldásnak rajtam. Vasárnap volt, olyankor terelik a turisták tömegeit a hatalmas térre, miután előbb végigjáratták velük a székesegyházat, ahol a ciceronék bábeli nyelvzavarában alig láttak és hallottak valamit. Michelangelo hófehéren szikrázó Pietája még nem volt üvegketreces, az őrült magyar emigráns később verte szét Jézus térdkalácsát, s miután minden időzítve volt, mire kiértünk, már ki is nyílt fölöttünk egy ablak, mire a tömeg kórusban kiáltotta: Salute, salute! Mert az ablakban megjelent, sápadtan, betegen és öregen a szentatya. Letérdeltünk, ahogy illik, a papok és apácák imára kulcsolták kezüket, úgy várták az áldást. Valamilyen libanonit avattak aznap szentté, kreol arcú apácákkal és szakállas ferencesekkel volr tele a tér, sőt a szállodánk is, úgyhogy a barátok méregerős szivarfüstje a haliból még a szobákba is felhatolt, nem tudtunk hova lenni tőle. Itt még az áldás előtt szétosztották az új szent arcképet, és azt mondták: pace, pace, minthogy maga a szentté avatás is gyaníthatóan politikai természetű aktus volt. De az arabok, sőt a libanoni keresztények, mint még ma is látható, nem vették figyelembe a vatikáni békés beavatkozást. 18
