Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 8. szám - Mezey László Miklós: A magány legendája és valósága: Fábry Zoltánról

tivitás vetületében közügyi felelősség, vagyis a szellemerkölcs mondandója visszavezethető a „változni, változtatni” ars poeticájára. Ami a létforma szempontjából a kisebbségi küldetésszerepre emlékeztető képlet: a magány csekélységéből kicsiholt tett maximuma. Az igény és a cselekvés felelősségteljes gondolatokban — művekben — formát öltő akciója egyszer s mindenkorra megszünteti a magány korlátozottságát.

„Itt és így a magányérzet ismeretlen: a valósággal, a világgal vagy, a valóságért, a világért. Minden körülötted kavarog. Szobád csatatér és néma temető.” így lesz világossá, miért nevezhető a stószi létforma kollektív magánynak. Azaz kényszer és vállalás, kötelezettség és erény, muszájból választott magasrendű hivatás: teljes elkötelezettségre gerjesztett személyes függetlenség, amely azonban minden kötelezettségnél szigorúbb parancs. S a magány eredménye: „az emberség nélkülözhetetlenségének tudata”. Az író csakis a humánum felelőse és figyelmeztető lelkiismerete, a szellemerkölcs védelmezője lehet, s ennek kollektív hatása, visszhangja a magány fölszámolása. A humánus gondolat és az emberi tett fókuszában álló alkotó egyszerűen nem lehet magányos, még kevésbé remete.

Fábry legendája, a magány legendája mégis elpusztíthatatlan. Mert a legenda ugyanolyan létszükséglet, akár a valóságismeret, hiszen a legenda nem minden esetben a való ködösítése vagy illuzórikusán szebbre mázolása végett keletkezik, hanem — mint Robotos Imre állítja — a „valóság humanizálását” is szolgálhatja. A valóságalapú legendák ezért örökéletűek. S hiába érvel Fábry a kollektív magány fogalmával, visszatérő értelmezésével. Legendásan rendíthetetlen élete és műve, a szó és a tett ritka azonossága, felelősségtudatának kikezdhetetlensége, elvi szigora, cselekvő humanizmusa és szellemerkölcse — legendát éltet. Fábry példa — és a szüntelen példaadás szükségszerűen újjáteremti a maga legendáját. Ilyen — Féja Géza megörökítette — legenda még temetése napján is keletkezik. „Midőn az emberek eloszlottak sirja mellől, bizonnyal megjelentek az ég madarai, kiket egész télen táplált, nem akármivel, morzsával vagy hulladékkal, hanem apróra vágott dióval. Külön ablakuk volt a verebeknek, külön a cinkéknek. Lám, ez a csodálatos ember rendet tudott teremteni még a természetben is, csak az emberrel szemben volt tehetetlen, de annál inkább szerette őket.”

73