Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 8. szám - Mezey László Miklós: A magány legendája és valósága: Fábry Zoltánról

adottságban — önmaga kifejezése által — nyeri el valódi, közösségi értelmét, töltheti be hivatását. Megszólalásának műfaja a beharapott száj konoksága, a gondolat monológja. „Magammal, magamnak beszélek, és hangom máris a harangszó erejével és energiatöbbletével ér el a tömeghez.” A kifejezésmód tekintetében ez ugyanolyan döntő lépés, mint amelyik a felelős emberi eszme fonalán a személyes létezéstől az egyetemes érvény felé visz. Ami a gondolat tartalmi viszonylatában az erkölcs lépcsőfoka, ugyanaz a megszólalás tekintetében a makacsul közösségi érvényű monológ értelme. Ebből logikusan következik, hogy a magány létformája és a közíró szerepe, küldetése között nincs, nem lehet ellentmondás. A magány csöndje teremti a szólás benső fórumát, s a gondolatérlelő csönd, illetve a művek robbanó hatásának feszültsége adja a létforma lényegét, gerjeszti mondanivalóját. „A kicsinység tudata állandó maximumra késztet. És ilyenkor nem csendes, öntetszelgő meditáció folyik, hanem akció, mely tetté robban.” A vizsgálódó itt fölkapja a fejét: hiszen ez nem más, mint a kisebbségi messianizmus képlete, amely a helyzeti hátrányt előnnyé növeli, az adottság korlátáit küldetéses szereppé tágítja. A hasonlóság nem véletlen: Fábry Zoltán stószi magánya nem utolsósorban a kisebbségi helyzet következménye, annak tükörképe. Az 1919 után magára maradt szlovenszkói magyarság a kezdeti begubózás, passzivitás után egyszerre hallatlan szellemi aktivitásba csapott át a 20-as évek közepétől. „ . . .a világ hangja elől el nem zárkózhattunk, világosság, új-ság, más-ság áradt felénk és belénk. És egyszerre többet láttunk magunknál, és többek lettünk kicsinységünknél. A világ többletével, színeivel, hangjaival, valóságaival, szépségeivel és jajaival telítődtünk. Magyarságunkat a világ hullámhosszára állítottunk be, és többé nem lehettünk egyedül, de elkötelezett egyformák: emberiség tudói, emberség vallói és hirdetői: a vox humana megszállottái és realistái. A minimum — a kisebbségi helyzet — maximumra kényszerített és képesített. A mondanivaló a nálunknál nagyobb közösséget szolgálhatta.” A leszorítottság és kicsinység érzetéből táplálkozó, ellenkező előjelre váltó erő lendíti a provincializmusban és dilettantizmusban vergődő szlovenszkói magyar irodalmat abba a szinte beláthatatlan jelentőségű vállalásba, amelyet legmaradandóbban és leghitelesebben Győry Dezső kiáltványa, a Kisebbségi Géniusz (1927) manifesztál, s amelynek megtestesítője az „újarcú magyarok” nemzedéke. Hasonlóképpen lesz a stószi életforma a kisebbségi létforma pontos vetülete: „A kisebbségi lét egy rendhagyó írói pályát eredményezett: általános érvényű megnyilatkozást — összegez Fábry —, a kisebbségi adottság mindenkihez szóló, láthatártágító lehetőségét.” De nem csak ezt! Fábry művében fogalmazódik meg ugyanis legmagasabbrendűen a szlovákiai magyarság élete, sorsa és kisebbségi öntudata. Ez a sors- és élettapasztalat, ez a létélmény és életérzés — eszmeisége által — példa értékűvé válik az egyetemes magyar szellemi életben. A magányból születő, a valóságot pontosan föltáró, erkölcsileg maximumra emelt, aktív humanizmusban formát öltő életmű a szó legigazibb értelmében eligazító, mértékadó lesz. Ezzel az életre visszaható, azt jobbító, nemesítő erejével tölti be legnagyszerűbb hivatását. írói életműnek ennél szélesebb kiterjedése, ennél mélyebbre hatolása nem lehet! Az utókor méltató pátoszával ellentétben minderről Fábry egyszerűen és póz nélkül szól: „Az író ott van, ahol van, mást nem tehet. A különbség mindössze annyi, hogy a gondolat logikája — a gondolat igaza

— a magányban talán jobban eszmél önnön funkciójára: erkölcsi mivoltára, elkötelezettségére. És megszületett a szó, az alapformula, melyhez most már — mint legszemélyesebb ügyhöz — mániákusan ragaszkodnom kellett: szellemerkölcs. (...) A szellemerkölcs nem más, mint a gondolat igaza, tehát a szellem felelőssége. Felelnem kell állandóan és kérde- zetlenül — az egész világ előtt, az egész világért.” Az idézet két dolgot dokumentál. Egyrészt Fábry élete és műve egymást erősítő hitelét igazolja, hiszen számára a közügy mindenkor személyét mélyen érintő, felzaklató benső üggyé válik. Másrészt magyarázat arra, miért ír folyton „monológot”; mert állandóan és kérdezetlenül mondja azt, ami a világnak és neki fáj — a világból. Ez a kettősség végső soron nem más, mint a mondanivaló és az öntörvényűségével is ehhez pontosan illeszkedő forma sajátos Fábry-féle dialektikája.

Fábry azt mondja: az erkölcs lényege — magánélet és közélet azonosságának logikájával

— „a lelkiismerettel egyenlővé tett felelősség.” A magányban születő lelkiismeret a kollek72