Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 8. szám - Sz. Mikus Edit: Tág szemekkel a világra: gondolatok a XIX. Magyar Játékfilmszemle kapcsán
oldás túlságosan bonyolult volt, nem vállalta, inkább megfutamodott és az önkéntes halál mellett döntött. Mindenki tudja, hogy személyek, egyének halálával nem szűnik meg a probléma maga, csupán visszadobjuk a labdát és megfutamodunk a játszmától. Pedig egész életünk ezekből a játszmákból áll, s a labda mindig száll felénk... Ezekben a filmekben azonban túlságosan sok volt a fél játszma: feldobott labdák és nem vállalt meccsek. Vagy átmeneti szünetek ezek, amíg az edző taktikai megbeszélést tart? Most ezt a kort éljük, a szünetekét, taktikai megbeszélésekét? Talán egy edző sem dobja be a törülközőt... Szemet szúró, feltűnő volt a filmeken a sok gyermekszereplő. Mert olykor gyermekmegoldások (s nem gyermeteg megoldások) születtek. Elgondolkoztató, hogy talán ez is a kivonulás egyik jele. Hiszen a gyermek nem tudhat megfontoltan dönteni, mégis sokszor rá hárul ez a feladat. Helyesebben: magukra hagyjuk őket. S úgy tudunk elfordulni a társadalomtól, hogy álvalóságba, mesébe vonulunk, ahol büntetlenül próbálgathatjuk a különböző lehetőségeket. Ott minden szabad, minden lehetséges. Feltűnt, hogy a filmekben szereplő gyerekek szinte kivétel nélkül mindig együttműködnek a felnőttekkel, mert erre az együttműködésre nekünk, felnőtteknek van szükségünk. Eddig — legalábbis az elmúlt évtizedekben — mellékszereplőknek, a felnőttélet kísérőjelenségeinek számítottak a gyerekek. Most egyre nagyobb, fontosabb szerephez jutnak, a figyelem fókuszába helyezkednek, s ők is egyre inkább figyelemmel kísérik e felnőtt világot — és csóválják a fejüket, sajnálnak minket. A gyerekek felemelkedtek hozzánk, s olykor jócskán felül is emelkedtek a mi világunkon. Nemcsak élik, hanem értékelik is környezetüket. Nem azt várják, hogy mi nyújtsunk nekik segítő kezet, hanem ők nyújtják kezüket, hogy kihúzzanak minket a bajból. Legalábbis a filmek ezt sugallják. Azt mondják, hogy a filmek biztos sikerét hozza, ha gyermeket vagy kutyát, állatokat szerepeltetnek benne. Ugyanezt jelenti ma a szirupos romantika, a fantasztikum is. Mindmind a film ködös kábítószer-módszerét jelentik számomra, s egyértelmű kivonulást az evilág problémáiból. Elgondolkoztam hát, vajon a gyermekszereplők nem a várt siker miatt kerültek-e a filmekbe? Úgy éreztem azonban, hogy nem. Megváltozott a gyerekek helye és szerepe ebben a társadalomban, s e változás jelent meg a vásznon. A továbbiakban ezt a jelenséget elemzem. A gyerekek százféle szerepben A gyermek legtermészetesebb környezete a mese, s a meseszerű valóság. A filmszemlén egyetlen mesefilmet mutattak be, a „Doktor Minorka Vidor nagy napjá”-t, Sólyom András filmjét. Maga a történet nem túlságosan figyelemlekötő és nem is nagyon harmonizál a gyerekek fantáziavilágával. A gyermekszereplő szerepe azonban jelentősen megváltozott. Nem kiszolgáltatott gyenge gyermek, nem is a fantáziavilág és mese által hatalmassá, gőgössé és uralkodóvá, elvarázsolttá és csodatévővé vált hős, hanem mindennapjaink huncut és ravaszkodó, őszinte gyermeke, aki irányítja, vezényli a felnőttek tömegét, magához ragadja a hatalmat, józan ítéletével segíti a felnőtteket, diplomatikus, és elsimítja a bonyodalmakat, mindezt a hétköznapok természetességével. Ezek a gyerekek nem ijednek meg a problémáktól, s ők azok, akik tényleg megoldásokat keresnek. Tapasztalatlanságuk miatt a legmerészebb ötleteiket is megvalósítják, s nem könnyen futamodnak meg. A „Hol volt, hol nem volt” című filmben a határozott, döntőképes, tenni akaró gyermek jelenik meg. Az árván maradt gyermek (anyja leányanyaként szülte és baleset áldozata lesz) keresi az anyakönyvben feltüntetett apját, a fiktiv nevet és címet. Hisz az illúziónak: hogy megtalálja őt. Ebben a felnőttek azonban nem segítik, sőt gátolják. Mégis veszi az akadályokat, a felnőtt társadalomból ellesett módszereket fordítja ellenük, s ez így hatásos. Egy ideig a mese nagyon is valóságosnak tűnik. A film utolsó harmadában azonban átcsap irrealitásba, valódi mesébe, mert senki nem meri vállalni a valóság tragédiáit, s egyetlen 63
