Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 8. szám - Kamarás István: Mihez igazodik a révkalauz?: diplomások jövőkép egy kisvárosban

beszédekben (az övében is) fel-felbukkantak a reformvári motívumok; harmadszor, hogy túlontúl is jól szervezett volt az egész, olyan „előre kész”. Amúgy a malomvári városszépítő egyletről a vélemények zavarbaejtően széttartóak: „Csupa alkalmas embert szedtünk össze a Vezetőségbe” (népfronttitkár), „Kicsit kincstári, de kell, mert több szem többet láthat” (óvónő), „Show-hivatal” (gyermekorvos), „Az érdekel, ki meri majd a szépítők közül kimondani, hogy „nem szép”, ha a tanácselnök kijelenti, hogy „igenis szép” (a művelődési központ igazgatója), „Engem sem hívtak meg” (a város idős helytörténésze), „Csak az első titkár találhatta ki, ő itt a legnyitottabb agyú vezető” (orvos), „Csak a tanácselnök találhatta ki, ő itt a legravaszabb” (tanár), „Szkeptikus vagyok, mert itt eddig csak lapátolás számított társadalmi munkának, a szellemi munka nem” (múzeumi igazgató), „Talán végre elhiszi a vezetés, hogy nem lehet mindent voluntarisztikusan megoldani!” (a város főmérnöke), „az osztályfőnök azt mondta, ebbe nekünk bele kell lépni” (gimnazista), „Létrejöttét a párthatározatra lehet visszavezetni” (tanácselnök).

Az egylet elnöke — a malomvári hatalmi háromszög harmadik csúcsának, a kisvárost „gatyába rázni” szándékozó nagyvállalatnak frissen nyugdíjas főmérnöke — azonnal elismeri, hogy felülről találták ki és ő egy patthelyzet megoldásaként került — egyébként örömére — ebbe a pozícióba. Roppantul energikus, könnyen el lehetne képzelni űrállomás vagy anyahajó parancsnokának, egy konszern executive directorának vagy akár polgármesternek is. Naptárában előttem és utánam rengeteg program. Harmincöt percet kapok arra, hogy elmondja véleményét az utópiáról és a malomvári valóságról. Ami Reformvárt illeti, „nem bolond história”, de a maga részéről fontosabbnak tartja a realitásokat és a kompromisszumokat. Az egylet elnökeként is a „kis lépések taktikáját” választja. A feladat: „a kisebb lakóhelyi egységek öntudatra ébresztése, otthonná tenni a lakóhelyüket”. A kis lépések taktikája annyit jelent, hogy „előbb jól körülnézni, ki van még jelen az agórán, és csak azután kezdeni el szövegelni”. Ez nála mindig bevált, mindig elérte amit akart, de mindig csak kerülőmön. És még egy „ajándékmondat”, immár a harminchetedik percben: „Ami pedig azt a Reform várt illeti, persze értelmes emberekkel azért meg lehet csinálni”.

A tanácselnök — aki nagyobb posztok várományosaként mégis ide került a megye másik sarkából — különösen „erkölcsi kultúrája” miatt rokonszenvez Reformvárral. (Csak helyeselni tudja a reformvári első titkár szigorát, aki pártfegyelmit adott a feleségét megcsaló munkatársának.) ígéri, reformvári szellemben fog változtatni a testületi ülések formalizmusán. Kevés az ideje, ezért nem tudja véleményét részletesen kifejteni, de leszögezi: „Nem találtam olyan gondolatot, amely ne indított volna arra, hogy valamit át ne rendezzek önmagámban, mert a mi mozgalmunk sajnos mindig elég sok embertelenséget hordozott magában”. Először vagyok igazán zavarban itt-tartózkodásom óta: érzem, azt amit eddig Malomváron láttam és azt, amit most polgármesterétől hallottam, nem lehet egyszerre igaz. Aztán felvillan egy másik, egy elsőre kevésbé valószínű, ám mégis versenyképesnek látszó hipotézis: hátha Malomvárra és más kisvárosokra is éppen ez a „kettős igazság” jellemző.

Mintha ezt erősítette volna meg a tanácstitkár is. (Ő is a leckét „elbliccelők” között volt.) Megtudva, hogy már mi mindent tudok, nem tagadta, hogy „nem kevés formailag elhibázott döntést hoztunk, amikor nem vittük ki a döntést (sic!), amikor kész állapotot jelentettünk be, így talán nem is olyan különös, hogy a lakosság egy idő óta minden döntésünket kételyekkel fogadja. Még mi is azt hittük, hogy a tanácselnök döntése automatikusan demokratikus döntés csupán azért, mert ő itt a demokratikus viszonyok legfőbb képviselője.

A malomvári párttitkárral otthonában egy eredeti Mikuss-kép alatt beszélgettünk. A malomvári születésű negyvenes éveibe lévő politikus neves szociológusok, írók jóbarátjának nevezi magát. Elsőre „kapásból” így válaszolt a kihívásra: „Csináljuk meg!” Másodikra: „Legalább egy hétig!” Harmadikra: miután magam hívtam fel figyelmét néhány kisebb-nagyobb nehézségre: „Legalább a gimnáziumban!”. Negyedikre: „Több esetben még tovább lehetett volna menni, de azért van, amit nem értek egészen: a pap és a párttitkár viszonya. Én is tegeződöm Imi atyával, de hogy is van ez Reformváron?”

55