Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 8. szám - Kamarás István: Mihez igazodik a révkalauz?: diplomások jövőkép egy kisvárosban
vibrál körülötte a levegő: mennyi újrakezdés, mennyi tapasztalás szükséges ahhoz, hogy megtaláljuk azt a hivatást, ami teljessé teheti életünket.” Erdészeti technikum és „marxista középiskola” után üzemi párttitkár, majd a malomvári KISZ élére került, közben az énekesi pálya lehetősége is megcsillant. Inkább fáradt és sértődött, mint energikus, a levegőt ventilátor vibráltatja körülötte, de azért becsülettel próbálja elhitetni magával, hogy itt „az emberek legteljesebb érzelmeivel” foglalkozhat. Igyekszik újításokat bevezetni, még felmérést is készit a jegyespárok „értékrendjéről”. A „Mi a kölcsönös elvárásuk a házasságuktól?” kérdésre a vizsgálódásom előtti két évben házasságot kötött diplomások közül legtöbben (45 százalék) a megértést említették. A többi válaszból az derült ki, hogy az leginkább az érdekegyeztetés szinonimája, hiszen a bizalom csak 27, a hűség 18, a megbecsülés 16 és a szerelem csupán 7 százalékot kapott. A „Milyen nagyobb terveik vannak a közös jövőjükre?” adott válaszok meghökkentően szegényesek voltak. (Átlagosan 1,2 terv.) A válaszolók 64 százaléka gyereket (egyet vagy kettőt, többet csak 1 százalék) említett, 18 százalékuk pedig a harmonikus családi életet. (Ugyanennyien gépkocsit, de csak azért ilyen kevesen, mert többségük ezzel már rendelkezett.) A változatos életet, a közös alkotást, csak 1—1 százalékuk említette, a közéletet senki (ez csupán a bányászok válaszaiban bukkant elő). Vendéglátóm úgy érzi, „nem jó felé haladunk, nem vagyunk elég rendesek, a KISZ elszürkült, sok vezető életvitele negatív, az embereket nem foglalkoztatják képességük szerint”. Ezek után joggal várhattam volna érdemi választ a reformvári kihívásra, de az utópiáról mindössze annyit lehetett belőle kihúzni, hogy „Nem hülyeség, de ...” Egy hét haladékot kért. Akkor pedig ezt mondta: „Furcsa, mert...” A válaszok Tucatnyi olvasatát gyűjtöttem össze a malom vári diplomások körében: többen egy számukra még ismeretlen „csodálatos” magyarországi városra gondoltak, ahol mindez megtörténhetett, mert a kormány engedélyezte; néhányan a rendszer kritikájának tartották; ugyanennyien még nyilvánosságra nem kerülő hivatalos irányvonalnak hitték, a szerzőt pedig a hatalom „felbérelt szócsövének”; körülbelül ennyien gyermeteg vagy dilettáns naivitásnak; valamivel többen tréfának, „Moldova-stílusú” paródiának vélték; ennél is többen „reális utópiának” vagyis nagyobb részben vagy egészében megvalósítható tervnek érezték, a legtöbben azonban rokonszenves, de naiv vagy irreális utópiának tartották. A kisebb közösségek előtt vagy előttem négyszemközt kinyilvánitott vélemények közül a kedvezőek háromszor-négyszer gyakoribbak voltak, mint az elutasítók, amelyek között teljesen elutasító alig akadt. Fel lehet tenni a kérdést: azonosultak vele, vagy csak rokonszenveztek, mint a tévénézők a népszerű színész alakította bűnözővel, aki túljár az igazságot képviselő hatalom eszén? Az is kérdés, hogy akik azonosultak, mivel is azonosultak: Egy vágyálommal vagy egy cselekvési programmal? Megerősítette csak az utópia titkos tervüket, értékrendjüket vagy a „változtasd meg életed” parancsát jelentve céljaik átrendezésére késztette őket? Arra kényszerítette őket, hogy olyan igazságot, világképet, rendező elvet keressenek, amellyel átfoghatják az utópiát, az általuk (önmagukban, városukban, az országban és a világban*) tapasztalt valóságot, valamint az országos és a helyi „hivatalos” jövőt vagy csak részhorizontjaik tágítására? A „Reformvár-ankétra” összegyűlő gyógyszerészek először is leszögezik, hogy nem tartják magukat értelmiségieknek, csak „pult mögötti diplomásoknak”, majd örömüket fejezik ki, hogy életükben először bejuthattak a „kacsalábon forgó márványpalotába” (a Munkás Művelődési Központba). Ők leginkább „felelősen szórakoztató” írásnak tártjaik az utópiát. Különösen „emberségét” dicsérik. Akad köztük, aki meditálásra alkalmas * Ne feledkezzünk meg osztrák tévéadások felé „kacsingató” malomvári antennákról! 50
