Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 8. szám - Kamarás István: Mihez igazodik a révkalauz?: diplomások jövőkép egy kisvárosban

temetőerdeje miatt („A mi temetőnk képe szeretethiányról árulkodik”), akad, aki „erköl- csiség” miatt („Ha már az úttörők öt pontja a cserkészek tíz pontjára emlékeztet, miért ne lehetne a tíz parancsolatot is tanulmányozni”). „A számomra ideális társadalomban haldokolnak az emberi kapcsolatok” jelenti ki nyugdíjas korelnökük, aki mint klubvezetőnek és TIT-előadónak álcázott önkéntes néptanító — a „szocialista brigádok szerelmesének” nevezi magát. „Vény, árazás, fizetés, ez van ma; régebben beszélgettünk” panaszkodik elidegenült szerepére az a középkorú asszony, akit „lenyűgözött” a Reformvár „lelki egészségügye”. A címek és rangok eltörlését helyeselve előkerül egy malomvári névkártya, amelyen Kovács József neve előtt tekintélyt parancsoló Dr. Dr. h. c.” áll. Másnap viszontláthatom kettőjüket, amint fehér köpenyben a patika előtti halsütő szemetét szedegetik, „pontosan, szépen”, akár a reformvári tisztaságfelelősök.

Az óvónők vagyis az óvónő KISZ-szervezet éppen ráérő tagjai „reform-óvónőknek” bizonyultak. Igaz, „cikisnek” tartják sokgyerekes családanyáról utcát elnevezni és félnek, hogy Malomváron az agórát elhülyéskednék, de az utópia egészében megfelel ügybuzgalmuknak és hitbuzgalmuknak. Az utóbbi, kiderült, elsősorban a gyerekekbe vetett hitükből fakad. A „nagy ügyeken és az értelmiségi berkeken kívül” érzik magukat, de jogosultnak arra, hogy egy megreformált Malomvár polgárai lehessenek, annál is inkább, mert ők hatan, frissen végzettek letettek már valamit az asztalra: egy „reform-óvoda” tervét. A városi tanácselnök asztalára, onnan ment füstbe. Úgy érzik, mint KISZ-szervezet stagnálnak, ebben így „nemigen látnak fantáziát”, talán valami jó klub kellene. Lelkesen összeállítanak egy malomvári Homálybogozó Bizottságot elfeledett öregekből és önmagukból. Hogy kezdenék? — kérdezem. Csend. Mi kellene? „Eszközök” — válaszolják. Mihez? — kérdezem. Csend. Egy óra múlva oda lyukadnak ki, hogy egy újabb, egy „igazi” művelődési ház helyett mégis inkább kávéházak kellenének. Javaslatom, hogy nem jöhetnének-e össze egymás lakásán akár okos csevely, akár házibuli formájában, meglepi őket. Erre „valahogy” nem is gondoltak. Engem mint reformvárit „barátom”-nak szólítanak. Kit szólítanak elvtársnak, kérdezem őket. „Akinek nem merünk mást mondani” — válaszolják.

Az általános iskolai és a szakmunkásképző intézetben tanítók a legóvatosabbak. „Viccel velünk?”, kérdezi egy idősebb tanárnő. „Jó, de abszolút irreális”, szögezi le egy fiatal kollégája. Furcsa közjáték következik. Az egyik általános iskola ötven-hatvan közötti igazgatója magához ragadja a szót és kijelenti, hogy azért nem tetszik neki ez az „anyag”, mert „végletesen utópisztikus és már túl sok minden utópiába fulladt 45 óta”. Feláll. Mennie kell, mert meg kell írnia egy jelentést. Amióta egy városi ünnepségen saját beszédeként a Népszabadság vezércikkét olvasta fel (és hiába védekezett azzal, hogy teljesen egyetért vele), állandóan ellenőrzik, szakfelügyelik és hetenként több jelentést kell megírnia. Nyugdíjas kollégája elmagyarázza, mi is történt: „Mi, ötvenen felüli pedagógusok, vagy összetörtünk vagy a szakmai és mozgalmi rutinba menekülve vészeltük át aktív éveinket. Higgyék el, számunkra a velünk elvégeztetett tojásgyűjtés, ürgeöntés, kutyaszőr- gyűjtés, agitálás és népnevelés még csak tegnap volt. Máig magam előtt látom kollégámat, amint szemem láttára összetojja magát, ahogy meglátja a postást. Az idősebb, még aktív kolléganő (aki megkérdezte tőlem, hogy viccelek-e velük) óvatosan rábólint. Bármennyire is „fogcsikorgatva úttörőzött”, a Kiváló úttörővezető címet már többször is megkapta, de kiváló tanár már — pedig néha annak tartja magát — sosem lett. Vita robbant ki, kellenek-e, hasznosak-e az „alaki formaságok”, lemondhat-e egy pedagógus arról, hogy a nevelés ideológiai harc legyen. Ki ellen, mi ellen? — kérdezem. Csend. Egyperces néma felállást javasol az elfeledett öregek emlékének. „Párttag létemre annak örülök, ha valamelyik tanítványomnak akármilyen világnézete is van, mert oly ritka az ilyen”, jegyzi meg halkan a szakmunkásképző intézet helyettes igazgatója. „Bizony egy-egy aktív káplán szerepe hatásosabb, mint a szülők többsége” jegyzi meg egy fiatal tanítónő, aki Reformváron „görögös atmoszférát” érez, ami „nem idevaló Malom várra”. „Szép lenne ez a Reformvár itt is, de nem mernék hinni benne” teszi hozzá. „Nagyobb, igazibb csalódásokra leime szükség a reformok szükségességének felismeréséhez”, jelenti ki a legfiatalabb.

51