Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 1. szám - Életvitelünk hiányai: Kunszabó Ferenc válaszol Pál Gyula kérdéseire

azok a bajok, miknek egy részét a fenti tíz kérdés is taglalja ... Mi igazgatta, mi tartotta egyben és rendben a nép-nemzetet a Lajtától az Ojtozi szorosig, a Vaskaputól a Magas- Tátráig? Az emberi értékek tisztelete, az élő erkölcs, az önrendelkező közösség ereje, és a vezérlő eszmébe (mely, a kornak megfelelően, vallásos volt) vetett hit.

... De lám, máris védekeznem kell: nem volt korokat sírok vissza, nem rég meghaladott formákat, hanem olyan tartalmakat, mik tanulságul szolgálhatnak. Mert miben hisz a modem ember, úgy mindközönségesen? Abban, hogy civilizációnk gondoskodik róla, sőt, hogy gondoskodnia kell, mert a tudomány, a technika, a szervezés soha nem látott eredményei révén erre már képes! És valóban. Hanem ez a köznapi, praktikus hit egyben lefegyverző is. Mert ha a társadalom intézményesen és kötelezően kiképez engem, sőt, munkaalkalomról is köteles gondoskodni, akkor én külön, maszek, minek törekedjek? Mert ha az állam folyton azt ígéri, hogy segíti a pályakezdőket, az új házasokat, akkor én már szinte föl vagyok mentve, s jószerivel csak követelőznöm kell. Mert ha az egészség- ügyi, illetékes szakellátás kötelezően, törvényekben és rendeletekben biztositott ezer féle módon vigyáz egészségemre, akkor én miért vigyázzak? Hiszen ha megbetegszem, úgyis meggyógyítanak. „Hiszen azért vannak!” Miért ne igyák hát, hiszen ha túlzásba viszem, vagy hülye gyermeket nemzek, akkor rólam is, utódomról is intézményesen gondoskodnak, közköltségen. (Mert ugye, milyen érdekes: az ivás manapság magánügy, mintegy személyes szabadságjog, az ebből eredő terheket viszont a köznek kell viselnie.) Sőt: minek kínlódjak gyermekek nevelésével, minek költsem utódokra jövedelmemet, hiszen ha megöregszem, nyugdíjat kapok, s ha magatehetetlenné válók, a társadalom kötelességének tartja gondoskodni rólam!

És így tovább. Persze hogy így ezt senki sem mondja korunk emberének, sőt, maga sem ekként fogalmazza meg fennhangon, hanem személyes jogokról, modern lehetőségekről, teljesebb életről meg a többiről elmélkedik — de a nagy eszmék gyakran így profanizálód- nak a mindennapokban. És ez végeredményben az erkölcsök lazulása. Minek gondoskodjak szüléimről, gondoskodjon az állam! Minek törjem magam a köz dolgaival, törje a tanács! Mit törődjek munkahelyem termelési problémáival, hiszen azért fizetik a vezetőket!

Nem azt mondom, hogy csak ez van jelen és csak így van jelen, hanem azt, hogy egyre jellemzőbb tünet. És ennek hátterében, a másik oldalról, „fölülről”, modern fejlődésünk fő társadalmi jelensége, a már említett szakosodás, szakmai illetékesség, sőt, ma már kizárólagosság áll. Egyre gyakrabban hallhatni, amint valamely szakember, szakintézmény több-kevesebb ingerültséggel utasítja vissza a „szakmán kívüli”, sőt, „illetéktelen” beavatkozást. És már alig is akad, aki ez ellen felemelje szavát.

E modern gyakorlat gyökere pedig nem más, mint újkori fölfogásunk fő eltévelyedése, az önző értelmiségi elitizmus: te kiválóbb vagy, mint ő, én azonban még nálad is kiválóbb vagyok! És hogy ez normává válhatott napjainkra, az mutatja meg legbizonyosabban, hogy a mindenkori társadalom legfőbb „támasza, talpköve” a közmorál, mennyire elgyengült. Ez teszi lehetővé, hogy a szakmai illetékesek, megszabadulva minden közösségi kötéstől, erkölcsi kontrolitól, voltaképpen azt csinálnak, amit akarnak. — Amit jónak, hasznosnak tartanak, természetesen. Mert szó sincs arról, hogy gonoszok vagy az ember ellenségei lennének. Csak éppen a saját kiválóságukra, sőt, kiválasztottságukra, és a százmilliók hozzá nem értésébe vetett tévhitük megakadályozza őket abban, hogy tévedéseiket felismer)ék, vagy legalábbis e/ismerjék, de végeredményben, hogy a rossz folyamatokat leállítsák — illetve, ami voltaképpen kívánatos volna, hogy annak jó fordulatot adjanak.

„Alsó” elbizonytalanodás, elkényelmesedés, és „fölső”, elitista „elilletékesedés”, sze- repeltúlzás — a kettős folyamat párhuzamosan fut s egymást táplálja állandóan, minden civilizációs kórtünetnek alapját képezve. S amíg ez meg nem szűnik, addig, nagyobb akarattal, jobb propagandával érhetünk el eredményeket az önzés, az elmagányosodás, a fogyasztói szemlélet, a gyermektelenség és a többi, életellenes jelenség elleni küzdelemben, de gyökeres fordulatot, átütő sikert nem remélhetünk. Mert például Eötvös Józsefék

67