Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 8. szám - Kovács István: Edward Stachura legendája és versei egy magyarországi estjére emlékezve
se tud lezárni, ima helyett írja hozzá leveleit; Almafaágacska. Mivel pedig Stachura életét írja, művészete élet-leírás, ahogy Henryk Bereza találóan meghatározta, hősei is valóságos, létező személyek. Almafaágacska nem más, mint Zyta Oryszyn, Edward Stachura felesé- ge-társa. Akit Stachura a hetvenes évek közepén elveszített. Elváltak egymástól. Az ő fájó hiánya határozza meg az elkövetkezőkben Stachura életét. Ez olvasható ki Stachura legszebb, pontosabban: fájdalmasan szép elbeszéléséből, az El condor pasából is, amely egyébként elszemélytelenedésének első dokumentuma. Stachura fájdalma megkettőződik, mert annak a szeme előtt kibomló veszteség-folyamatát is átérzi, akinek megsegítésére, mintegy lelki támaszul szállt le a vonatról: — „Tölthetek bort? — szólalt meg Adam hosszabb csend után, mialatt az asszony kinyitotta az ajtót és becsukta maga mögött, és fölment a lépcsőn, léptei egyre elhalóbban távolodtak, és hirtelen úgy érezte, mintha nem is ennek az asszonynak, hanem valaki másnak örökre elvonuló, egyre távolodó léptei hallatszanának. Egy másik asszonyéi.” Majd kissé odébb, mintegy ennek magyarázataként: „Valamikor az is megfordult a fejemben — (...) —, ha két ember között valami omlani kezd, az azt jelenti, hogy e két ember nem volt az, aki egymásnak teremtetett, egymásnak teremtetett valahogy önmaguk által is, és akik együtt akarták elérni, együtt érhették el azt, ami majdhogynem lehetetlen: két egyénből teremteni egy oszthatatlan kettőst, sőt még többet: két egyénből teremteni két oszthatatlan kettőst.” Az egyén pontos magyar fogalma, egy én teljes egészében magában foglalja Stachura drámáját. A szerelem hatalma, transzformáló képessége teszi, hogy énünk társunknak éne lesz, így lesz ő a másikunk, aki nem teljesen mi, de részben az. És fordítva ugyanez a képlet. A két én egymásba játszik, áttetszik egymáson, feloldódik egymásban. így támad oszthatatlan kettősségünk. így kap más minőséget az élet. így telnek meg élettel mindennapjaink. Megfosztva ettől —; a fájdalom révén hirtelenjében kinagyítódik az én. Tartalmatlanul, üresen. Terhesen. Stachura megpróbálta a helyére tenni, s mesterségesen ugyanazt az állapotot létrehozni, ami csak a szerelem révén adódhat. Szerelem révén. Tehát kevés ember részesülhet benne. Stachura módszeresen igyekezett énjét leépíteni, felszámolni. Ennek dokumentumai a Sie című kötet elbeszélései, de még inkább a Fabula rasa és az Oto című elmélkedései. És mivel Stachura saját életét írta meg — majdhogynem naplószerű pontossággal, az az érzésünk, mintha az én elleni hadjáratára már az első írásai óta következetesen készült volna. „Én a végsőkig elmentem — vallja mintegy erre rímelve a Megbékélni a világgal című utolsó, autoterápiául írott naplójában — Vajon nem túl messzire-e?” Mai legendájának forrása e két mondatban keresendő. Igen, Stachura túl messzire elment. A halálba. Akik felületesen csupán a Fabula rasába kapaszkodnak és az Ofoba, azt hiszik, hogy még messzebb jutnak: a halhatatlanságba. Holott legfeljebb csak Stachura sírjáig, ahol őszintén vagy mesterkélt patetizmussal koccintanak az emlékére. Stachura műveiben azonban éppen az életszeretet a megható. Hogy képes nevén nevezni az új napot. A pillanatok tiszta, tartalmas átélésének természetes igénye. Ez a mi okulásunkra is szolgál. Amire Stachura élete figyelmeztet, hogy ne kockáztassunk sohase olyan érzelmi-szellemi kapcsolatot, amelynek hiánya kitölthetetlen űrt hagy bennünk. Mert, ha a társadalomban, a politikában nincs is pótolhatatlan ember, a kultúrában — és a mi személyes életünkben — előfordul, hogy akad olyasvalaki, akinek vesztesége pótolhatatlan. 41
