Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 8. szám - Horváth Dezső: Egyszemélyes kereszt
Szegény, szegény kislány! Még mindig abban bízol, hogy lesz utána is? Hogy esetleg nem tisztul ki a fejed, arra nem is gondolsz? Mekkora akarat lakik egy lányban? Tízkor kezdtük a beszélgetést, egykor meg kellett szöknöm tőle. Háromszor is elszakadt a pókfonál. Nem nála, nálam! Belekezdtem egy mondatba, és ott találtam a világ végét. Később megint. Hány vége lehet egy világnak? Közösen bogoztuk visszafelé, mégse tudtam folytatni. Ha eddig én voltam a reklámfiú, nem hagyhatom itt úgy, hogy én se vagyok tökéletes. Két év után se. Összekaptam magamat, és elköszöntem. Meglepődött, azt mondtam, dolgom van. Nem is hazudtam, mert volt, de az övé a fontosabb, tehát maradhattam volna. Két puszit kaptam tőle útravalónak. Lehet, hogy búcsúnak szánta mind a kettőt? Vittem magammal a nagy kérdést: lesz-e ember még belőled, kislány? A kereszted felét szívesen vinném, de az egyszemélyes keresztekhez nem fér hozzá más. Isten veled! Fussunk, amennyire csak lehet, nehogy észrevegyen rajtam valamit. Az egynapos remény életet is jelenthet. □ Huszonötödiké van, novemberben. Saccolgattam eddig: most ébred, most megy fürödni, most rakja össze a holmiját, most jön érte Bandi a kocsival. Délelőtt tanácskozásra kellett mennem. Ha tudom, figyelem, mit találtak ki eddig a kutatók. Muszáj is figyelnem, mert meg is kell írnom, de délben meglépek. Amikor már az utolsó lecsöngetések mennek, nincs is rám szükség ott. Fél egykor toltak ki engem is a műtőből, talán láthatom még. Legföljebb tíz percre van a klinika, bőven odaérek. Átkozott dolog, mindenben magamhoz akarom hasonlítani, pedig tudhatnám, két egyforma műtét nincsen. Bár azt is hallottam már, párja a legbonyolultabbaknak is akad nemsokára. Jól elkéstem. Sokkal rövidebb volt, mint az enyém. Amikor a tanácskozás kezdődött, már be is vitték az intenzív osztályra. Arról semmit nem tudok meg, hogyan sikerült, de ha bevitték, talán jól. Loholnom kell, leadni az aznapi leckét. Készen is van, fogom a telefont, hívom a klinikát. Aranka mondja, nincsen már bent a Professzor úr, nagyon sietnie kellett, úgy rohant el most is. Nagy újság azonban: a beteg keze-lába mozog, és jól van. A körülményekhez képest van jól, teszem hozzá magamban. Hogy is van ez? Méregettem a fejét, amikor még haj is volt rajta. Kicsike madárfej, egyik lebenye alig nagyobb két labdánál. Legföljebb három. Ha abból elveszünk egyet, mi marad? És mégis mozog keze is, lába is! Hogyan is lehet egy labdát a fejből kivenni? Mekkora lukat kell vágni hozzá? Ki is kell férnie a lükön, mint a halnak a léken, de dolgozni is tudni kell benne. Minden labda egy darabig szélesedik, a közepétől pedig megy össze. Hengert nem vághat belőle, mert a mozgatóközpontok a fölületen vannak. Vegyük úgy, hogy nem is labda az, hanem alma. A gyerek is meg tudja hámozni, hogyne tudná a fölnőtt. Csakhogy az alma héját eldobjuk, itt meg az a nagyon fontos, ami kívül van rajta. Hogyan lehet úgy vezetni a kést, hogy ne szálkás szeletek maradjanak vissza? Létezhet külön szerszám hozzá? Mert ha ott marad a szálka, kihajthat belőle újra a daganat, majdnem úgy, ahogy az én mandulám is kihajtón. Hagyjuk az almát, mert az keményebb, mint az agyvelő. Vegyük inkább azt, hogy lágyra főzött lúdtojásból kell kivenni a sárgáját, úgy, hogy a tojásnak a lehető legkisebb kára legyen. Nem jó persze a hasonlat, mert a tojás belseje lassabban alszik meg, mint a külseje. A szobrászoknak állítólag finom a kezük, de nem hiszem, hogy az agyba bele mernének nyúlni. Újságolom inkább fűnek-fának, megint megmaradt egy ember. Nagy kár, hogy már álmomban se tudok röpülni. Másnap még egy meglepő hír: föl is vitték az intenzív osztályról. Föl is mehetek hozzá. Máris megyek! 36
