Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 8. szám - Horváth Dezső: Egyszemélyes kereszt
Persze, persze. Emlékeznem kellene rá, hogy nem szabad hiú reményeket elültetnem benne, de aggodalmakat se táplálhatok bele. Az a legtermészetesebb, hogy meggyógyul, és ott folytatja, ahol abbahagyta. Zolival azt beszélték meg, még ma fölhívja telefonon, holnap pedig a klinikától érdeklődik. És azonnal jön, ha már lehet. — Legalább egy hét az intenzív osztályon. — Akkor egy hét múlva jön. Ugye, nem nagyon rossz ott lenni? — Keveset emlékszem rá. Állítólag első este már kiadósat vacsoráztam, de nem mondhatnám, hogy a számban maradt az íze. Azt is tudom, éjjel-nappal annyi ott a nővér, sajnálom, hogy a nevüket se jegyeztem meg. Két nap múlva megborotváltak, hogy szikrát hányt a szemem, és én nevettem közben. — Mit nevetett? — Azt is, hogy már eszembe juthat valami, tehát a legjobb úton haladok a gyógyulás felé, de a történet se utolsó. Kollégiumban laktunk, és volt egy évfolyamtársam, aki a saját borotváját soha nem használta, mert nem volt neki. Egyszer aztán beállított zsoldfizetés napján — az ösztöndíjat hívtuk zsoldnak —, hogy pengét vett. Pamacsot, szappant, lehúzót, mindent összekoldult hozzá, nyakába csapta a törülközőt, és füttyszóval ment borotválkozni. Hadd hallja meg az egész kollégium, hogy neki új pengéje van. Amíg az alkatrészeket szedte össze, kicserélte valaki a pengét. Azt tette bele, amivel a szoba tizenkét embere már egy hónapja ceruzát faragott. Ment vele az egész szoba. Ekkora alkalmat nem lehet kihagyni. Fütyült és danolt, vele fütyültünk és danoltunk mi is. Kegyetlenül erős a szőrzete, beleakasztotta a lehúzót, és elbődült, mint az oroszlán. A magyar finommechanikát addig senki úgy el nem átkozta még. Dőltünk a röhögéstől. Mellette borotválkozott, aki kivette a pengét. Szinte dőzsölt a boldogságban. Lehet ezen nem nevetni? Még az intenzív osztályon is? Szememben a szikra csak természeti tünemény lehetett. A megmaradás szikrája: már érzem, hogy húz a borotva! — Mégis én vagyok a szerencsésebb, mert engem nem borotválnak meg. Csak a fejemet. — Hamar zsendül majd, meglátja. Szalagot hozok, hogy legyen mivel befonni. Vidám végig, a lelke legmélyén is nevet. Ennek a lánynak csak kitalálta valaki, hogy holnap megoperálják, de szerencsére rá se ránt. Akkor lesz csak könnyes a szeme, amikor édesanyja jut eszébe. — Mondta az előbb, hogy meglestek a lépcső alján. Nagyon tudtam, hosszú ideig nem látjuk egymást, azért szomorodtam el. Sokáig nem is mondtam semmit a szüleimnek, minek kínoztam volna őket? — Ők erről azért másként vélekednek. — Hogyan hagyhattam volna otthon őket avval a tudattal, hogy megint romlott a fejem? Fölnevelnek egy gyereket, és az egyik fele béna lesz? Ki lehet ezt bírni? Létezhet ennél nagyobb csapás? — A keresztrefeszítés óta nem. Tanult az Ómagyar Mária-siralomról? — Ezt nem akartam! Ne a siralom maradjon utánam. Ezen a szálon nem szabad tovább menni. Ha az anya jelenik meg az ember előtt, nincs rá vigasztalás. — Tudja, hogy hős akartam lenni? Be akartam menni a műtétjére. — És? — A magaméról semmit nem tudok, legalább láttam volna. — És? — Úgy kértem, ha nem bírom, kijövök. — Legalább elmondaná utána. — Nem lehet, még nem nekem való. Legföljebb videón megnézhetem majd. Most vettek fölvevőt is, lejátszót is. — Akkor megnézhetem én is? Majd megkérem a dokit, mutassa meg nekem is. 35
