Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 8. szám - Horváth Dezső: Egyszemélyes kereszt
feleségnek való. Ha nagyon szereti az Isten, és megtartja, akkor is ápolásra szorulhat. Mit akar kezdeni egy béna feleséggel? És a Tanár úrhoz is be kellett mennie, megköszönni, hogy az egyetlen lehetséges megoldásra fölhívta a figyelmét. Kegyetlen komissió, csak búcsúzásnak nem mondható. Minden lehetőséget megforgat a fejében, de a vége mindig az, hogy élnie kell, tehát élni fog. Életre született, meg kell maradnia. Vagy haladékot kapnia. Mi is az élet? Holtig kapott halasztás. □ Persze, itt a Zoli is, a vőlegény. Vasárnap őt is láttam, és ő is odajött megcsodálni a fejemet. Soha nem hittem, hogy egészséges embernek megnyugtató lehet ilyen fejet lámi. Kapcsolatuk diákszerelemnek indult. Ha semmi nem köti össze úgy az embereket, mint az iskola emléke, a diákszerelem akkor kettős kötődést jelent. Ritkán szokott házassághoz vezetni, de sírigtartó bizsergésnek megmarad azért. Nem egy osztályba jártak, csak egy iskolába. Ráadásul eggyel lejjebb járt a fiú, mert a szomszédból jött át, évet vesztve. Nem fért össze egyik tanárával, vagy egyik tanára ővele. Mindig festő akart lenni. Nem kérdeztem, mert nem idevaló most, de ismerős az útja. Akiben a művészetnek a legapróbb bogara is motoz, legtöbbje avval kezdi, hogy rúgná le magáról a regulát, mint kisgyerek a takarót, és alig van tanár, aki elviselné. Azonnal megérti azonban a kisleány, aki nem a színekkel, de a hangokkal kötött szerződést. Nyelvét öltötte rájuk a szerencse, a fiút nem vették föl a képzőművészetire, csak a leányt a zeneművészetire. A katonaság idején majdnem elszakadt minden kapcsolat. Ahol parancsok kopognak, ott is hallgatnának a múzsák? Újra keresniük kellett egymás kezét, és megint megtalálták. — Ekkora veszedelem árnyékában is? — Nem tartottuk veszedelemnek, de nem is mertünk messzire nyúló terveket szőni. Otthon voltam, ő is eljött hozzánk, amikor megint rosszul lettem. Édesanyám sírt, talán ő érezte meg leghamarabb, nem játék ez, hanem véresen komoly valóság. Az anyák meg szokták érezni. Mondtam neki megint, láthatja, nem összevissza beszéltem, menjen és keressen mást magának. Mi gyönyörűsége lehet az életben, ha olyanhoz köti magát, akit ápolnia kell? Mindig megszidott, hogyan juthatnak eszembe ekkora bolondságok. Azt tervezte legutóbb is, beköltözik ő is a városba, és együtt lakunk. Nem házasodnánk össze, abba én nem mehetnék bele, csak együtt élnénk. Nem azért, mert most ez a szokás, hanem azért, mert az én lehetőségeim eddig érnek csak, és nem tovább. Még van két évem a főiskolán, azt nekem el kell végeznem, ha törik, ha szakad. Amit elkezdtünk, azt be is kell fejeznünk. Addig se szülés, se más ki nem zökkenthet. — Csak az operáció? — Az se. Meggyógyulok és folytatom. Annyi csúfság van ebben az életben, valakinek tudnia kell virágot is ültetni bele. Egy fiatal lány, aki most indul csak neki az életnek, nem pusztulhat el. — Meggyógyulok és folytatom. Nagyon nem jól írom én ezt a kálváriát. Hagynom kellene, hogy a dramaturgia is betegye a lábát. Ereszthetném szépen a szavakat, ahogy a szellő rezegteti a levelet, aztán támaszthatnék iszonyatos viharokat, amikor ég és föld egybeszakad, és a legvégén megint sodorhatnám szép selyemből a szivárványt. Mindegyiknek a magja benne van, locsolgat- nom kellene csak, és kihajtana szépen. Ha magam találnék ki egyetlen mondatot is, biztosan így tennék, de annyira közeli valóság ez, egy szeget át nem üthetek a másik sarokba. — Pardon! A hangverseny hogyan sikerült? — Nagyon jól. Kár lett volna, ha el nem megyek. — Mindenkitől elbúcsúzott? — Csak elköszöntem. Meggyógyulok, és jövök vissza. Tőlem is így köszönt el mindenki. 34
