Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 1. szám - Életvitelünk hiányai: Kunszabó Ferenc válaszol Pál Gyula kérdéseire

magunk is korunk némely lapos, „téveszmésített” jelszavát vallottuk. Vagy még mindig valljuk. Ezért bizonytalanodtunk el, mikor próbálkozásainkat durván és becsmérlően rekkentették el a szellemi élet fő áramköreitől.

— Teleki Pál írja: „A geográfus tudja, hogy a természetes táj életmódformáló, és hogy az azonos életmód épp oly erős, néha erősebb kapocs, mint a nyelv.” Ma a falvakban lakó ipari munkásság gondolkodásmódjában és életvitelében is az átalakuló, de még paraszti életmódhoz közelít. Ez pedig azt mutatja, hogy nem egyedül a parasztság vált életformát, hanem a munkásé is változik, még a nagy többségben munkáslakta falvakban is. Bizonyítja ezt a nagyszámú kisegítő gazdaság. Ön szerint ez azt jelenti, hogy a természetes táj életmódformáló hatása erősebb, mint az osztályhoz való tartozás?

— így nem tudok választani. A táj természeti állandó, és ha a modem tudományok által létrehozott félelmetes eszközökkel tönkre nem tesszük, akkor örök. Az osztály történelmi képződmény, azaz, nem volt mindig s nem lesz. És éppen a kommunista eszme tűzi célul az osztálynélküli társadalom újrateremtését. Ha innen nézem a kérdést, akkor az osztályhovatartozás és annak tudatos megélése éppen lehetőség arra, hogy a természettől (és önmagától) jócskán elszakadt civilizáció visszataláljon ember és környezete jó összhangjához. Persze, korszerű formában, „magasabb” fokon. Ezért üdvözlöm a jelenséget, hogy ma Magyarországon a családok többsége tevékenykedik valamiképpen természetközeiben is.

— Medveczky Frigyesnek, a kitűnő filozófusnak igen jelentéktelen pere volt a járásbíróságon. Ügyvédet nem vitt magával, maga magyarázgatta ügyét filozófiai alapossággal. A bíró darabig hallgatta, majd úgy döntött, hogy mivel a felperes nem tudja értelmesen kifejezni gondolatait, ügyvéd fogadására utasíttatik. A logika professzorának magas szintű fejtegetése idegenül hangzott az igazság termében. Most Magyarországon az illetékesek és a nép megértik a mai írók szavát?

— Medveczky Frigyes esetét közelebbről kellene ismerni, de látatlanban is elképzelhető, hogy a nem jogi képzettségű bölcselő fejtegetésével a bíró valóban nem tudott mire menni a szóban forgó ügyben. Másrészről ez mindjárt előhozza korunk elmerevedésének egyik fő jelenségét, a szakosodást, a szaktudást. Mindkettő újkori kifejlődésünk fontos és nélkülözhetetlen eszköze, hanem az utóbbi időben túlzásba vittük. Ma már az egyszerű elméleti vagy gyakorlati kérdéseket sem vagyunk hajlandóak eldönteni féltucat szakember nélkül. Gondoljunk a bíróra, aki csirkepörökben sem hoz ítéletet illetékes hozzáértők nélkül. Vagy vegyük azt, hogy a szülések mintegy 95 százaléka teljesen problémamentes, azaz otthon is megeshetne, mégis, ma már minden kismamát kórházba viszünk — mintha beteg lenne! —, és ott legalább tízféle szakegészségügyis (illetékes) foglalkozik vele meg gyermekével. Ez hatalmas anyagi erőfeszítésekbe kerül, de nem engedünk a huszonegyből, s nem annyira a problémás öt százalék miatt — melyet, előzetes kiszűrés után, persze hogy a legszakszerűbb ellátásban kell részesíteni —, hanem a szakmai illetékesség eltúlzása okán . .. Már ott tartunk, hogy sok szülő nem meri eldönteni, gyermeke milyen pályát válasszon. De a pedagógus sem. Ezért hozunk létre egyre több úgynevezett pályaválasztási tanácsadót, rafináltnak látszó, de valójában primitív eredményeket hozó, ám annál költségesebb eszközökkel és népes szakgárdával. E tanácsadók a gyermeket sohasem látták, mégis ők döntik el, mire alkalmas, és a szülők, nevelők (akik pedig még gondolatát is tudják!) megnyugodva fogadják a szentenciát.

És százával sorolhatnánk a hasonló példákat.

Itt valami természetellenes. A szaktudásra, az illetékességre, a hatáskörre hivatkozva — hagyatkozva? — túlságosan háttérbe szorítjuk a józan ítélőképességet, az úgynevezett egyszerű ember döntési lehetőségét — vagyis végeredményben azt, hogy a milliók saját sorsukat saját maguk intézzék. Pedig régebbi korok tanulmányozása hírt hoz ilyesmiről. Tudjuk, a magyar középkorban például nem volt bíróság, ügyészség, rendőrség, közigazgatás, és a közintézmények meg fölső hatóságok egész sora hiányzott — a magyar társadalom, általában és jellemzően, mégis virágzott, a nép szaporodott, akkori mérce szerinti jómódban, biztonságban, megelégedetten élt, és csak nyomokban voltak fölfedezhetőek

66