Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 8. szám - Horváth Dezső: Egyszemélyes kereszt

— Sajnos, nincsen ekkora fantáziám. Igaz a dobálni nem tudás, a pókszál, meg az is, hogy elkezdett zsibbadni a jobb felem. Ami a testem középvonalától jobbra volt, mindenem zsibbadt. A karom is, a lábom is. A jobb szemem olyan volt, mint a szikes föld, nem győztem dörzsölni. A jobb fülem mintha megvastagodott volna.

— Ebből gondolta, hogy nagy a baj?

— Van egy kertünk. Hátamra vettem egyszer a permetezőt, kettőt-hármat léptem vele, és elestem.

— Más is eleshet.

— Mire megvénül az ember, tele van a feje mindenféle elmélettel. Az egyik: aki nem tud csöndesen megöregedni, arra egyszerre szakad rá az ég. Volt egy kollégám, ötvenkét éves koráig hetvenkedett, duhajkodott, és egyik pillanatról a másikra összeomlott. Nyomorékként ápolta sokadik felesége. Addig én se vettem észre, hogy fogyna az erőm, lám, itt van! Harangoz az öregség, édes komám, ideje lenne észrevenned!

— Hány kilós egy permetező?

— Huszonkettő-huszonhárom lehet.

— Azóta permetezett már?

— Hogyne! Az lett a mérték. Ha könnyen bírom, nem félek.

— Bírja?

— Hála Istennek, igen. És ötven fekvőtámaszt is tudok csinálni megint. Amikor újra kezdtem, az elsőnél vért izzadtam.

— Még más?

— Nem lesz ez sok? Én akarom kikérdezni magát!

— Tehát van még.

— Ezt már igazán nem tudom, van-e köze hozzá vagy nincsen. Sokszor álmodtam, hogy röpülök.

— Szárnyakkal?

— Az álomtudomány ismer ilyesmit, és atavizmust sejt benne. Azt hiszi, őselődünk példája mocorog bennünk, mint a visszhang. Én mindenesetre szárnyak nélkül tettem. Fölugrottam, és mielőtt visszaestem volna, mindig rugóztam egyet. Valósággal fölpumpáltam magam a levegőbe, és onnan néztem, milyen szép a világ. Egyszer álombéli tornaórán löködtem föl magam a mászókötél tetejéig, később erdei útelágazásnál emelkedtem föl, mert kergettek, még később sűrű villanydrótok között kellett följebb jutnom. Két év óta nem röpülök. Azelőtt vízbe is belefulladtam, szépen ereszkedtem lefelé, mostanában ilyen bolondságokat se álmodom. Azt se, hogy megvakultam.

Erre ő mondja, hála Istennek.

Tizenegy óra már, kérnem kellett, cseréljük vissza szerepeinket. Inkább odaadom majd kálváriám lepötyögtetett históriáját, de hadd kérdezzem én is.

— Mikor adja ide?

— Amikor már lesz kedve olvasni.

— Jó lenne, ha ideadná. Igazán ideadja?

Mint apró gyerek, úgy kéri.

Vissza kellett ráznom magam ahhoz a nagyonis logikus gondolathoz, hogy az is lehet, nem tudom odaadni neki. О még csak holnap indul neki a golgotájának, és nem biztos, hogy harmadnapon föltámad. Erre azonban még a szemem rándulásával se szabad utalnom. Ha már példa vagyok, érdemtelenül bár, úgy kell viselkednem, ahogy az igazi példák szokták.

— Ebéd, vacsora?

— Nem tudom megenni a kórházi főtt ételt. Ahol a fertőtlenítő szaga összekeveredik az ebédével, ott én nem tudok enni.

— Kénytelen lesz föladni kényességét.

— Finnyás lennék?

— A klinika nem arra való, hogy fogyókúrázzon benne a beteg. Fogyni anélkül is tud. Én tíz kilóval lettem könnyebb, pedig rövid ideig voltam csak bent. Vigyázzon, elfújja

31