Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 8. szám - Horváth Dezső: Egyszemélyes kereszt
mindig, meg akartam nekik mutatni, hogyan kell jól meglódítani a követ. Nem úgy, ahogy a lányok szokták, hogy a fejük fölül dobjákj és lábujjhegyre állnak közben, mert úgy nem megy messzire. Leégtem, a két kicsi lány messzebbre dobott, mint én. Lódítani egyáltalán nem tudtam, mintha kugliznék, alulról eresztettem el a kavicsot. Örültek szegénykéim, mert legyőzték a papát, de én megrémültem. — És? — Nekem kéne itt kérdeznem, Hölgyem! Orvoshoz mentem, azt mondta, ideggyulladás lehet. Meggyógyítani nem lehet, legföljebb enyhíteni. — Mit szedett rá? — Semmit. Olyan lett volna, mintha bekötötték volna a szememet. A szervezet jelez, baj van, de én nem akarom észrevenni. Sokáig fájt, aztán elmúlt. Lázas voltam néhány év múlva, megint előjött. Most, amikor közel voltam már az igazi bajhoz, ugyanúgy fájt. — Más jele? — Tegnap nem ebben egyeztünk meg! Maga akar meggyóntatni? — Nekem van szükségem minden részletre. — Hogy készülni tudjon? — Hogy többet tudjak. — Ez még régibb. Esküvőnk előtt két héttel összeestem, és hánytam. Az orvos fertőzőosztályra utalt be, azt hitték, májgyulladásom van. Külön szoba, zárt ajtók. Ha nem engednek ki, mi lesz az esküvőnkkel? Senki nem mossa le rólam, hogy így akartam megszökni előle. Egy hétig bent voltam, aztán „bizonyítékok hiányában” hazaengedtek. — Még más? — Lehet, hogy nincsen köze a daganathoz, de nem tudok rá magyarázatot adni azóta se. Bedolgozóként tanítottam a főiskolán. Soha nem írtam le, mit kéne mondanom, de mindig tudtam előre, honnan kell indulnom, és hová kell eljutnom. Két órát kapcsoltunk egybe, egyszer, körülbelül a felénél lehettünk, elszakadt a pókfonál. — Mi szakadt el? — Ha belejön az ember, eregeti magából a szót, mint pók a fonalát, amikor a hálóját szövi. Minden gondolat akkor született meg a fejemben, csak értelmes szavakba kellett csomagolnom. Egyszeresek megálltam, mert nem tudtam befejezni a mondatot. — Megfájdult a feje? — Még az se. Mintha eljutottam volna a világ végére, ahol már semmi nincsen. Nem tehettem mást, meg kellett mondanom, nem tudom, mit akartam. Segített az egész évfolyam, hogy összerakhassuk a megelőző mondatokat, de nem mentünk vele semmire. Más vágányon kellett elindulnom, ma is szégyellem magamat miatta. — Nekem ilyen bajom se volt. Máskor is előjött? — Mielőtt beköltöztem volna a klinikára, leültem az írógéphez. Sok az adósságom, jó lenne valamit törleszteni belőle. Azelőtt egy nekifutásra írtam meg mindent, most, körülbelül a harmadik oldal tájékán megint elszakadt a pókfonál. A mondat közepén. Nekifutok újra, aztán megint, előveszem az előző mondatokat, amelyekből tovább kellett volna nőnie, nem megy. Gyógyulásom után is nézegettem, végigolvasva az addigi összesét, semmire nem jutottam vele. Ma se tudnám befejezni. — A feje akkor se fájt? — Ritkán, nagyon ritkán. Egyszer elmentem Algyőre biciklivel, amikor hazafelé jöttem, annyira megfájdult, le kellett szállnom. Gondoltam, erős front lehet. Volt is, mert mire hazaértem, esett az eső. Lüktetett, úgy fájt. Néhányszor az orvoshoz is elmentem később. Mondtam neki, nem úgy fáj, ha fáj, mint más normális embernek, hanem oldalt, balról. — Nem is sejtette, mitől lehet? — Sajnos, gyanítottam, de magammal se mertem elhitetni. Jólesett, hogy soha nem tulajdonítottak neki jelentőséget. — Még más? — Mennyit találjak még ki? — Az eddigieket kitalálta? 30
