Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 8. szám - Horváth Dezső: Egyszemélyes kereszt
Mintha a Sors ítéletét hallgatnák, talán a hanglejtést is megjegyzik. Édes Istenem, mennyi aggodalom hánykolódhat bennük! Ha nem operálják meg, elpusztul, ha megoperálják, keze-lába béna maradhat, és az is lehet, csak haladékot kaphat. Az érdekelt pedig ott ül a pádon, a fiú ölében. Mintha kertben lennének, és senki más nem lenne ott. Ennyit nevetve ide még nem költözött be senki. Lehet így is fogadni a Sors ítéletét? Vége a fölvilágosításnak, oda mehetek a Professzor úrhoz. Bemutat a szülőknek, és azt is megmondja, mi a mesterségem, meg azt is, hogy átestem én is egy műtéten. Ketten keresik rajtam azonnal a lék nyomát, az asszony meg is tapogatja. — Egészen szépen összeforrt. A Baba fejét is így tetszik fölnyitni? — Hátrébb egy kicsit. A lány is odajön, megnézi ő is. Nincs vidámság benne, csak kíváncsiság. Jön utána a fiú is, négyen vizsgálnak már. — És azóta? — kérdezi a kislány. — Mint Csernobil. Állandóan javulok. Annyi a kérdés, akármelyik politikusunk mennybe menne tőle. Mikor volt, meddig tartott, mennyire fájt? A kislány kérdez, de látszik, a többi is ezt akarta. — Mikor mehetett haza? Most jól sarokba szorultam. Nyilván hozzám méri magát, és nem lehet tudni, mennyi idő kell a gyógyulásához. Ha valakinek a lábát operálják, ezerféle baja lehetett annak, legalább ennyi lehet a fejben is. Honnan tudhatnám, mekkora az ő nyavalyája, és milyen gyorsan gyógyul? Igaz, sokkal fiatalabb, sokkal több lehet benne a gyógyulási energia is. — Majdnem egy héttel előbb, mint az operáció után egy hónap. — Olyan hamar? Majd meglátod, mennyire nem hamar. Nem az örömök háza ez, kislány! Látom, mindnyájan számolják, mennyi is az egy hónap. Ha most van huszonharmadika, akkor karácsonyra már otthon is lehet. Bárcsak lehetne! Találkoztam olyannal is már, aki három hónapig eszméletlen állapotban volt. Addig azt se tudta, hogy megmaradt. De egy évre rá már munkába állhatott! Megegyeztünk, hogy holnap délelőtt eljövök beszélgetni. — Örömmel várom. Pontos is voltam. — Már vártam — mondja hálás mosollyal. A hála biztosan annak szól, hogy eljöttem mégis, az öröm meg talán annak, hogy kórházban mindig jólesik, ha más is szenved ugyanabban a bajban. Illetve csak szenvedtem. — Pontosnak lenni nem nehezebb, mint elkésni, amióta az órát föltalálták. — És akit akadályoznak a pontosságában? — Az más, neki a munkája parancsol. Pongyolát kap magára, fehér zoknit húz a lábára, és indulhatunk is. Nincs itthon a professzor, kölcsönadta a szobáját, ott nyugodtan beszélhetünk. Könnyen, vidáman jön mellettem, mintha nem is kórházban lennénk, és mintha nem is operálnák holnap. Az alsó kanyarnál mondom neki, tegnap meglestem. Amikor elment a család, itt búcsúzott el. Fényképezni szokták azt a magárahagyatottságot, amit az arcán láttam. Komoly volt, messzire nézett, bele a semmibe. Talán a múltjába? Ebben a korban inkább a jövőt kutatják az emberek. Sokszor megfigyelhettem ugyanezt a bambaságot. Mintha vele járna a klinikával ez is. Most azonban nevet, majdnem röpköd, és csicsereg, megállás nélkül. Nem baj, ha játssza is a vidámságot, akkor is kevesebb ideje marad rágódásra! Avval kezdi, hogy azonnal kiüt a nyeregből. Nekem kéne kérdeznem, de elibém vág: — Mikor kezdődött magánál? — Jaj, bogaram, nem tudom én azt megmondani. A zárójelentésben az áll, hogy legalább tizenöt évvel azelőtt, de azt hiszem, messzebbre kell visszanéznünk. — Mennyivel? — A nagyobbik lányom akkora, mint maga, a kisebbik egy kicsit fiatalabb. Amikor kinőttek már a fűből, elmentünk sétálni, és kavicsot dobáltunk a Tiszába. Jó dobáló voltam 29
