Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 8. szám - Horváth Dezső: Egyszemélyes kereszt

Szegény, ismeretlen kislány! Lehet, hogy a biztos jövődből oroztál el fél hetet? Annyit tudtam csak meg rólad, hogy epilepsziás rohamaid voltak, később beszédelakadássá fajult a helyzeted, és karmozgási problémáid is lettek. Zeneművészetire jársz, zenekarban muzsikálsz, és egyszercsak elkezdett nem engedelmeskedni a karod. Tumorod van neked is, a bal féltekén. Kicsit hátrább, mint az enyém volt.

— Meg is operálja? — kérdeztem a professzortól.

— Különben nem érné meg a nyarat.

— A kockázat?

— Az is megeshet, megbénul utána.

Lehet, hogy te bénaságon veszed meg az életedet?

— Jó lenne, ha beszélhetnék vele.

— Engem emberi nagysága döbbentett meg. Az, hogy ennyire fiatalon tudott dönteni további sorsáról. Aki életről és halálról, a kettő határán ennyire határozottan tud szólni, az nem csak az orvos figyelmét érdemli meg. Először ugyan azt gondoltam, jobb lenne, ha nő beszélne vele, hátha közelebb tudna férkőzni hozzá, de nem bánom így se.

— Ha nem sikerül, akkor is ráér megpróbálni más.

— Holnap hazaengedem, hadd tisztázza a sorsát. Hétfőn hangversenye is lesz, hadd muzsikáljon még. Vőlegénye is van, el kell rendezniük sok mindent.

Tízre várható vasárnap, fél tízkor már bent vagyok. Az iroda előtt várok. Megnézhetem addig Ibolyát, akinek a cirokvágó gép teljesen elnyeste a lábát, a bokája és térde között. A szokásos körülmények között mankóval kellene járnia, vagy műlábbal. Behozták ide, visszavárnák, „megeredt”, már jár rajta, és mozgatni is tudja. Találkozom az adjunktussal is, aki tagja a visszavarró csoportnak. Hétfőre beszéltük meg, hogy fölkeresem. Az elmúlt hétfőre. Látni szerettem volna, amikor kötözik a mindenféle sérülteket. El is jöttem, de legalább százan vártak a két ambulancia folyosóján. Száz ember, és ahogy a regősének mondja, „kinek keze, kinek lába, kinek egyemása” van gipszbe rakva. Bemehettem volna azonnal, de mit kezdenék én száz emberrel, amikor nekem egy is elég lenne. Térültem- fordultam, és megléptem, mint Dugonics. Most legalább kimenthetem magamat. Ellenben itt van Imre, a szarvasi nyomdász. A papírvágó gép nyisszentette keresztül a jobb kezefejét. Zacskóba rakták a nyesedéket, jégbe tették, elvitték Csabára, ott cserélték a jeget, a kötést, és szaladt vele a mentő ide. Két üveg vért adtak neki útravalónak, csak akkor álltak meg, amikor cserélniük kellett az üveget. Nyöszörgőn, rimánkodott szerencsétlen: Pécsre vigyenek, Pécsre vigyenek! Miért Pécsre? Azért, mert a televízió is mutatta, hogy ott vissza tudják varrni. Nyugalom, itt is vissza tudjuk! Biztos? Biztos! Szépen mozognak az ujjai, csak a hüvelyk maradt csonka.

— ?

— Elkallódott útközben. Ezen már nem nő ki soha a köröm.

Láttam olyan papírvágó gépet, patent ésszel van megszerkesztve. Csak akkor indul be a kése, ha két oldalról, két kéz egyszerre nyomja be a két gombját. Aki két kézzel nyomni tudja, annak nem maradhat alatta, mert nincsen neki három. Ma se tudja, mitől bolondulhatott meg. Finom gép egyébként, ha száz lapot tesznek alá, a kilencvenkilencediket is, a századikat is elvágja. Ha annyira automata lenne, hogy a levágott papirost is maga takarítja le, Imre kezét a kosárból szedhették volna elő.

Kezet fogunk, ballal. Fölmegyek a harmadik emeletre, hiába várok itt, ha nem jön senki. Fönt viszont annyian vannak, alig férek közéjük. Az emberek egyik fele turbánban jár, a másik olyan plébánosuras rátartisággal mozdul, mintha tükör előtt gyakorolta volna. Akinek a feje körül van kötve, nagyon jól tudom, mi baja lehetett annak, aki viszont peckesen jár, a gerincéről kalapálták le a meszet, hogy ne birizgálja az idegeket. Van harmadik osztalék is, a civilek.

A pad szélén ketten ülnek egy helyen: egy fiú, és az ölében egy lány. El vannak foglalva egymással, mintha nem is lenne körülöttük senki. Nem randevúra való hely ez, gyerekek, gondolom magamban, de nem szólok semmit. Amott, az asztal mellett ketten ülnek két széken, és a professzor magyaráz nekik. Beisszák minden szavát. Baba szülei lehetnek.

28