Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 8. szám - Horváth Dezső: Egyszemélyes kereszt
Megáll tehát a tükör előtt most is. Nem juthat eszébe, hogy igazi neve napistent jelent — annak női változata! —, a művészetnek, a gyógyításnak és a jóslásnak is védnöke, most mégis holdvilágfej néz vissza rá. Szent Péter azonban eszébe jut. Összeszedi cókmókját, és elmegy a fürdőbe. Idegen kezekbe csak habtisztán adhatja magát. Első még, a meleg csapból is hideg folyik, csurgatni kell. Addig megmossa fogait, kiöblíti száját, és megint megnézi napistenfejét holdvilági minőségében. Meg is simogatja. Most már elhiszi, hogy a teljesen kopaszokat biliárdfejűnek kell mondani. Tudna-e gurulni, ha meglökné valaki az asztalon? Arca, szája, orra, szeme, füle, szemöldöke is a régi, mégis nehéz elkönyvelni: ez is én vagyok. Folyik már a meleg a csapból, beáll alá. Kéjes érzés? A kéjt nem az utolsó reggelre találták ki. Legföljebb az a jó benne, még érzi, hogy maga csinálja. Feje búbjára emeli a zuhany rózsáját, jól megereszti, hadd zuhogjon rá. Ahogy a szentképen Máriára zuhog az angyali üdvözlet. Beszappanozza magát, először a fejét. Csupa hab már, teljesen betaka- ródzott a habba. Megint zuhany, fehér patak indul róla. Törülközővel fésülködik, ilyet se csinált még eddigi életében. Azt a helyet is megnézi, ahol belenyúlnak majd a fejébe. Sóhajt egy nagyot, és elkezd imádkozni. A pogány is eleresztene egy fohászt ilyenkor, ő pedig hívő. Istenem, Szűzanyám, védőszentem! Nyugalom, Baba, megmaradsz. Ahogy a többi turbános is megmaradt, és ahogy megmaradtam én is. Nagy kamasz — gyáva kukac — voltam, amikor először szedték ki a manduláimat. Egész úton temetési zsolozsmát énekeltem: Circumdederunt me gemitus mortis dolores inferni, circumdederunt me ... Akkoriban még szebbek voltak a temetések, mindig ezt énekelte a kántor. Lehet, hogy ő se értette, de símivalóan szép volt. Kinőtt közben a mandulám, és én hagytam. Ha ennyire ragaszkodik hozzám! Átléptem már a negyvenet, megint el kellett vinnem. Megint eszembe jutott az ének, pedig akkor már egy kántor se énekelte. Harmadszorra is evvel temettem magamat. Látod, ez a legszebb az életben: temetünk — és megmaradunk. Tegnap, amikor elkértelek a Jánostól, megkérdezte, a rokonom vagy-e. Csak a nevünk után, azelőtt azt se tudtam, hogy a világon vagy. Csinos kislány, mondogatta, ahogy minden egészséges férfi mondogatni szokta a másiknak. Előtted mondta, talán hallottad is. A lányom lehetnél, feleltem neki. Talán azért virrasztók most veled, mert a lányom lehetnél? Amikor lábadoztam már, tízéves kislányt hoztak át a gyerekklinikáról. Tündérszép volt, csupa értelem. Minden szemrebbenése, minden moccanása tisztelet a fölnőttek előtt. Mindenki kedves volt hozzá, ajnározta, simogatta, sajnálta. Levágták az ő haját is, megoperálták, és visszavitték a gyerekek közé. Megmaradt, életet vett az operáción. A múltkor kamaszlányt láttam az ajtóban. A hajáról ítélve legföljebb fél éve járhatott a mennyek kapujában, de visszaküldték őt is. Meglett férfiak esetében szívesebben mondom, hogy a pokol tornácán jártak, de mit vétkezhet egy hamvas gyereklány vagy egy kamasz? Előlük még sorompó zárja el a pokolba vivő utat, nekik csak emide szabad kopogtatniok. Azt mondta nekik Péter bátyánk, eridjetek vissza, kislányaim, a te neveteket még nem találom a könyvben. A tiedet se írták még bele, Baba! Legföljebb összekevert betűkkel. Ha nem operálnak meg, hamarosan átfordulnának olvashatóvá. Törülközz meg nyugodtan, rakd össze a holmidat, és sétálj még egy kicsit a folyosón. Hadd lássanak nyugodtnak, akik holnap mormolják magukban a zsolozsmát. Holnap már te leszel a példa előttük. így száll a bizalom, fejről fejre. □ Először úgy tudtam, szerdán jön vissza. Betelefonáltam szerdán, Aranka mondta, még operál a professzor. Persze, ismeri Baba esetét ő is, most beszélt az anyjával telefonon. Mégse jön a hét közepén, csak vasárnap majd, és a szülei is elkísérik. 27
