Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 8. szám - "Szabadon szolgál a szellem": Keresztury Dezső válaszol Orosz László kérdéseire

Színjátszásunk helyzetét eléggé zavarosnak látom. Bárcsak a bőség zavara lenne! De alig hiszem, hogy főként az. A színházaknak nincs átgondolt stílusuk, elvtelenül, rögtönözve kapkodnak. Jellemző a szervezőként egyébként igen tehetséges Major Tamás példája. A felszabadulás után klasszikus realista stílust kezdeményezett, majd amikor — Zsdánov halála után! — a szovjet színházakban előtérbe került az avantgarde hagyományokhoz való visszanyúlás, Major is átváltott egy nálunk eleve hagyománytalan, csak utánzásokkal kísérletező színházi neoavantgarde-ra. A hetvenes évek Nemzetijében Marton a régi vígszínházi stílust, Major az avantgarde-ot erőltette; egyszerre, ugyanabban a házban! Rendezői színházról beszélnek; vannak is jó szakembereink, de igazán jelentős, stílust teremtő rendezőegyéniség nincsen. Szegényes és főként szempont nélküli, elvtelen, rögtönzés jellegű a színikritika nagy része is. A színházaknak műsorpolitikájukban sincsen profiljuk. A színészek egyre hanyagabban lépnek föl, szinte az utcáról a színpadra. Legkiegyensúlyozottabb talán még a Madách Színház teljesítménye, s néha a Vígszínházé. Az újítók vidéken kísérleteznek, meg Pesten a Katona József Színházban; eredményeik töredékesek, rögtönzésszerűek.

— Tanár úr irodalomtörténeti tanulmányai azt bizonyítják, hogy az egész magyar irodalom s számos világirodalmi téma is foglalkoztatta. Hogyan kötött ki Aranynál, hogyan vált fő művévé az Arany-könyv, amelynek folytatását, befejezését most várjuk?

— Fiatal koromban négy költő állt hozzám igen közel: Berzsenyi, Vörösmarty, Ady és Babits. Nagy költőnek tartottam Petőfit is, de sohasem foglalkoztatott igazán. Berzsenyit Németh László „elírta” előlem. „Rajta ült” Berzsenyi életművén Merényi Oszkár is. így beértem néhány róla szóló tanulmánnyal. Vörösmartyhoz komoly előtanulmányokat készítettem; Tóth Dezső monográfiája azonban, amelyet derekas munkának tartok, s amelynek átdolgozására szerzője készült, megelőzött. Sok dologban nem értettem ugyan vele egyet, polemizálnom kellett volna vele, ehhez nem volt kedvem. Ady-élményem disszonáns, ellentmondó elemeket tartalmazott. A Toll-vita idején úgy éreztem, Babitsnak is igaza van, aki kiállt Ady mellett, de Kosztolányinak is, aki támadta. Ha könyvet írtam volna Adyról, önmagámmal is vitatkoznom kellett volna. Ez meg is történt négy nagyobb tanulmányomban. Babitsról egy hosszabb tanulmányban, amely 1959-ben, válogatott műveinek bevezetéseként jelent meg, úgy érzem, sikerült megírnom a leglényegesebbet; azóta azonban neki is van monográfusa; nekem pedig más lenne a dolgom.

Foglalkoztatott Kemény Zsigmond is. Könyvet készültem róla írni. Már szerződésem is volt rá a Franklin Társulattal. A könyv azonban nem készült el, csak egy tanulmány az Özvegy és leánya 1943-i kiadása bevezetőjéül. Király István jó érzékkel vette észre, mennyi minden beleszivárgott ebbe a tanulmányba magamról is. Nem sokkal előbb Ignotus Pál is írt Keményről, s mikor — már londoni emigrációjában — elolvasta az enyémet, azt üzente: a tiéd a jobb.

Első önálló kötetben megjelent művem egy Arany Jánosról szóló kismonográfia lett. Még Berlinben írtam, fölkérésre, a Magyar Szemle Társaság Kincsestára sorozatba. Ennek írása közben sejtettem meg, mennyire rejtélyes költő Arany. Az irodalomtörténet közhellyé vált megállapításokat halmozott köré, s ezek eltakarják igazi egyéniségét, életművének valódi jelentőségét. Még kitűnő ismerője, Horváth János is a Gyulaitól kialakított Arany-képet örökítette tovább, megtéve őt egy valójában nem is létező nemzeti klasszicizmus példaalakjává. Arany életműve sokkal bonyolultabb, sokkal ellentmondásosabb. Filológiai problémák is adódtak. Első Arany-könyvem készítésekor például nem tudtam hozzájutni a Kapcsos könyvhöz; Voinovich még betekintésre sem adta ide. E könyv első fakszimile kiadása sem volt alkalmas filológiai alap lélektani rejtélyek jelzésére, hiszen nem derült ki belőle, hol és mit vágott ki belőle a költő, hogyan s mit változtatott, adott ki, rejtett el. Szakítani kellett az Arany-életmű megmerevedett megközelítésmódjával, az epika és líra szétválasztásával, a „józansággal”, a próza lekicsinylésével, a balladák egybemosásával s annyi minden mással. A korban is pontosabban kellett elhelyezni a költőt; ehhez főként a kiegyezés utáni évtized árnyaltabb ismeretére volt szükség. Arany,

8