Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 8. szám - "Szabadon szolgál a szellem": Keresztury Dezső válaszol Orosz László kérdéseire
akit a kiegyezés utáni kor „poeta laureatus”-aként volt szokásos számon tartani, A régi panaszban, de leveleiben, kisebb írásaiban is, olyan keserűen ostorozó hangot ütött meg, amelyhez hasonló Adyig nincs. A halálmocsárrá nőtt főváros parádézása miatti elkeseredés verse a Hídavatás is. S mennyi bírálat, mennyi korral való szembefordulás a töredékekben! Arany személyiségének, sorsának rejtélyével, a bonyolultságával vonzott. Véremmé olvastam, s úgy írtam róla, mintha verset írnék, megküzdve minden mondat tárgyi és személyes hitelességéért. így lett a könyv — eredeti szándékomnak megfelelően — esszémonográfia. Nem polemizálok benne a szokásos módon a korábbi Arany-képpel, csak fölidézem a magamét. Ha szokásos filosz-monográfiát írtam volna, többszörösére duzzadt volna a szöveg. Eredetileg egyvégtében szerettem volna megírni. Mikor még csak az 1850-es évek közepén jártam, elkérte tőlem a kéziratot Illés Endre. Elolvasta, s azt javasolta, hogy adjuk ki így, megígérve a folytatást. Ráálltam, abban a tudatban, hogy a nehezén már túl vagyok, s abban a reményben, hogy a folytatás könnyű lesz. Tévedtem. A súlyosabb problémák épp a hatvanas évekkel kezdődtek. Csaknem húsz évbe telt, míg eljutottam a végére. Most már a kiadónál van a folytatás, az Arany-könyv befejezése. — Tanár úr több mint fél évszázada aktív művelője az irodalomtörténetnek. A mai magyar irodalomtörténészeknek legalább a fele tanítványai sorából került ki. Elnöke az Irodalomtörténeti Társaságnak. Nem lát-e szakadékot a régebbi meg az újabb törekvések, módszerek között? — Az irodalomtörténet, vagy ahogy újabban nevezik: irodalomtudomány művelőinek körében valóban észlelhető bizonyos szakadék. Ennek okát főként abban látom, hogy itt is kialakult egy kevesek számára érthető szakmai „madámyelv”. Tükröződik ebben egy olyasfajta tudósi fölfogás, amely szerint minél „tudósabban” jelenik meg valami, annál magasabbrendű. Akik ezzel az elkülönülő, a nagyközönségtől elzárkózó írásmóddal élnek, azzal érvelnek, hogy minden tudomány kialakítja a maga belső használatra szánt szakmai metanyelvét, így jogosult ez a törekvés az irodalomtudományban is. Ezzel nem tudok egyetérteni. A természettudományok eredményeit a technika viszi át a gyakorlatba, a humán tudományoknak azonban közvetlenül kell a széles közönséghez szólniuk. Embert kell formálniuk, nemzettudatot kell alakítaniuk, erősíteniük. Ma is érvényesnek tartom, amit Horváth János kérdésként fogalmazott meg még az első világháború előtt az Irodalomtörténeti Társaságban: „Van-e tudományág, mely ősibb és természetesebb joggal kívánhatna szerteáramlani a nemzeti műveltség nagy közösségébe, mint a mienk? Van-e szaktudomány, melynek örököltebb, állandóbb kötelessége volna gondoskodnia e szerteá- ramlásról, mint az, amelynek szolgálatába mi szegődtünk?” E feladatot szakmai zsargonban nem lehet teljesíteni. Az persze igaz, hogy a zsumalizmus, a rossz értelemben vett, híg esszészerűség is veszélyezteti tudományágunkat, de a két rossz véglet között található jó középút: a pontosságé és a közérthetőségé. Mert ha valaki igyekszik szépen is írni, még nem rossz szépíróvá züllött dilettáns! Veszélyes túlhajtásai jelentkeznek annak is, amit Horváth János az irodalom önelvűsé- gének nevezett. Ezt általában félreértik. Az ő egész életműve azt bizonyítja, hogy ezen nem a művek környezetükből való kiszakítását, öntörvényű struktúrákként való vizsgálatát értette. Az irodalmi alkotások teljes jelentése korukba való ágyazottságuk, létrehozó körülményeikkel való összefüggésük nélkül érthetetlen. A formalista, strukturalista s mindenféle más „ista” műelemzés persze hasznos eredményeket hozhat, de ezek az eredmények nem állnak meg önmagukban. — Tanár úr tevékenységének minden területét képtelenség számba venni egy korlátozott terjedelmű beszélgetés keretében. így például kényszerűen mellőznünk kell képzőművészeti és zenei érdeklődését, Bartókról, Kodályról, Egryről írt tanulmányait, meg filmmel foglalkozó írásait is. Semmiképpen sem mellőzhetjük azonban a verseit. Kérem, beszéljen ezekről, esetleg reflektálva arra a megállapításra is, amellyel az 1945 utáni költészet történetét bemutató akadémiai kézikönyv kezdi a jellemzését: „a múlt század lírai eszményeit őrzi töretlen 9
