Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 1. szám - Életvitelünk hiányai: Kunszabó Ferenc válaszol Pál Gyula kérdéseire
jellemzőnek. Arra gondolok, hogy ma már az ország lakosságának nagy része, szerintem többsége, sokkal többet költ öltözködésre, sokkal több ruhát, cipőt tart szekrényében, mint amire egyáltalán szüksége van. Figyeljük csak meg, hogy szezononként — s évente, ugye, négy ilyen van — hány ruha, cipő kerül „talonba” csak azért, mert az ipar, a divatszalonok új fazonokkal állnak elő, s a reklám nagy erőbedobással propagálja (bár az iszákosság ellen vetnének be csak negyedennyi energiát!)... Az italra költött pénzek talán kilenctizedé fölösleges, sőt, káros kiadás, de ugyanilyen az öltözködésre adott összegek nagyobb hányada is, hiszen nehezen képzelhető például, hogy a szeptemberben vásárolt blúz, néhány fölvétel után, áprilisra tönkrement. Hölgyeink csakis azért vásárolnak újat, mert a divat- diktátorok — akik suttyomban nagy pénzeket kapnak az érdekelt iparágaktól — elhitették velük, hogy csak akkor csinosak, vonzóak, frissek és üdék, sőt, hallga csak! modernek, haladók és felvilágosultak, ha a legújabb divatot birtokolják! Nem szenvedjük tehát a közízlés irányításának hiányát — noha ez merőben másfajta, mint amilyenre a kérdés céloz. És amire égető szükség lenne, mert ebben az összefüggésben már egyszerűen a közértelmesség az, minek rohamos leépülését sajnálhatjuk. — Gergely Mihály azt írja: „.. . ahol az egyén életét már nem szabályozzák mindenre kiterjedően a vallásos élet előírásai, ahol a lakosságra a szabadabb gondolkodás jellemző, ott a jelentkező egyéni konfliktusok nagyobb mértékben végződnek öngyilkossággal”. Ugyanis több országban nagyobb az öngyilkosok száma a protestánsok lakta vidékeken, mint a katolikus területeken. Az öngyilkosok számát tekintve már jó ideje Magyarország áll a „világranglista” élén. Az ön véleménye szerint a vallásos nevelés csökkenő vagy formális volta, esetleg annak hagyománnyá válása szerepet játszik ebben? — Az öngyilkosságban való szomorú „élenjárásunknak” számos oka van. Felfogásomban mindenekelőtt súlyos nemzeti tragédiáink sorozata: az 1848—49-es szabadságharc bukása óta vezetünk az emberi nem e szomorú listáján. Aztán a közösségek fölbomlása: mind számosabb egyén marad kollektív segítség, kontroll és támasz híján, s irtóztató magányában italhoz, végső esetben pedig gyilokhoz fordul. Továbbá az alapvető emberi értékek elhalványulása: a lapos modernista közhelyek áradatában sokak számára már lényegtelennek tűnik a család, a közösség szolgálata, a gyermek, a munka, a szorgalom. De evvel egy ütemben csökken az erkölcsi értékek szerepe: egyre több ember hiszi manapság, hogy a mindent megszervező civilizációban már nem fontos a bizalom, becsület, barátság, önzetlenség és hit. Mikor aztán kiderül, hogy a civilizáció vitathatatlan jótéteményei sok mindent tudnak adni, csak éppen belső emberi tartást nem, akkor jön sokak — egyre többek — számára a nagy csalódás, a nihil. És persze hogy ilyen esetekben a valaha erős vallásos hit megtartó, vigaszt, reményt nyújtó erő volt. A hiánya miatti űrt nehéz kitölteni... — Az első és második világháború között a parasztság jövedelmének jelentős hányadát termelési eszközökbe, földbe, istállókba és ólakba fektette. Előfordult, különösen a Mezőföldön, de másutt is az országban, hogy az istállók egészségesebbek voltak, mint a vertfalú lakóházak. Ma a termelőszövetkezeti parasztság az igényeket jóval meghaladó lakóházakat, státus-szimbólumot kifejező kerítéseket és kriptákat épít, de nem emel istállókat és ólakat. A mai parasztság és annak fiatalabb nemzedéke miért nem a termelés fejlesztésébe ruház be? — A jól szerkesztett kérdések következetesen egy irányba fordulnak, s én szívesen követem ezt a vonalat: Igen, hazánkban, mint többé-kevésbé egész civilizációnkban, az úgynevezett fogyasztói szemlélet egyre inkább legyőzi a termelői fölfogást. Azzal sem foglalkoztunk még behatóan, hogy mekkora veszély ez a társadalomra. Az emberek jövedelmeiket nem „forgatják” meg az újabb hasznokat hozó területeken, hanem közvetlen fogyasztói, de azon belül is jórészt fényűző célokra fordítják, azaz a nemzeti vagyon jelentős része olyan holt beruházássá válik, mely többé nem vesz részt az értéknövelésben, sőt, (fenntartása, javítása, pótlása, fejlesztése) örök terhet, ennélfogva visszahúzó erőt jelent. Nézzünk csak körül, hány embert látunk, aki szinte egész életét a terjedelmes lakásra, annak dús berendezésére meg egyéb, jobbadán kényelmi, szórakozási eszközök 63
