Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 1. szám - Lehoczki Károly: Hatszáz öl kukorica: elbeszélés

Leveszi a sapkáját, kirázza abból is a port.

— Hát ezek tiszta hülyék! Először kiirtanak a gyümölcsösből hatszáz négyszögölt, nem az egész vén, korhadt szart, csak egy valagnyit, aztán elvetnek ugyanide isten tudja miféle korcs, silózni való kukoricát. A tuskókat persze mind egy szálig a földben hagyják. Már tavasszal két vetőgép tönkrement, de nekik kevés, ősszel ráengedik a kombájnokat. Miért ne? Van! Aztán csodálkoznak, mikor a harmadiknak is szétmegy a hydraulikája. A fél életem rámegy, mire megjavítom. Basszák meg! Az ő dolguk, de a sapkám lenyelem, ha meg nem hibbantak! Beszantani. És jövőre? Kezdődik elölről az egész.

A traktoros vállat von és kissé bizonytalanul megindul az ekék felé. A válla fölött szól vissza:

— Mit vagy úgy oda? Nem mindegy? — nem a tiéd.

— Jóska! Várjál! — kiált utána Győző.

— Vár a halál, szarok az egészre, hatra haza akarok érni — és bevágja magát a kormány mögé.

Felbörrög a gép, átdöccen a körszántáson, besorol a tábla gyümölcsös felé eső oldalán a fákkal párhuzamosan, és nyugodt tempóban belekezd a nyitóbarázdába.

Laci felveszi a földről a feszítővasat, nekitámasztja a kombájn kerekének, közben szemével követi a traktort. Az időnként fel-felbődül, olyankor szinte orra bukik, majd egyenletes ütemben kúszik tovább.

— Doki, hozd az olajat, betöltjük. Hogy szakadna rá a ménydörgős ménkű erre az egész Járáspusztára!

Győzőhöz fordul.

— Te meg szedd össze a szerszámokat. A vontatókötelet is dobd a kocsiba.

Ahogy csorog az olaj, különös illat terjed szét. Vékony, pirosas sugárban folyik át a műanyag kannából a kombájn tárolójába. Kiköpött málnaszörp.

Az olajtankra rákerül a sapka, kész. Ennek a gépnek olaj a lelke. Olajjal működik a kormány, a fék, a sebváltó, a munkagépsorok, a hydraulika, egyszóval minden. Vére az olaj.

Laci előkotorja zsebéből az indítókulcsot, felmászik a fülkébe. Óriásit bődül a motor, kétszáznegyven lóerő. Kihajol, leordít:

— Győző, figyeld a kereket! Mozdul?

— Oké!

— Vidd el a GAZ-t, útban van.

A szerelő bepattan a terepjáróba, rááll vele a szántásra. Laci gázt ad. Remeg az egész kombájn. A hydromotor teleszívja a csöveket, azután megindul ötven tonna nyugodtan, minden erőlködés nélkül. A földön vékonyka barna csík jelzi, ereszt a főnyomócső. Laci a földútnál megáll, leugrik, visszajön.

— Győző, te viszed haza, mi kocsival követünk, hátha történik valami útközben.

Az erdősávnál az útkanyarból teherautó fordul ki, vastag por emelkedik mögötte. Kikerüli a kombájnt, beáll a szántás szélére. Emberek ugrálnak le róla ásóval, lapáttal, némelyik csákánnyal is, tizenöt-húszán lehetnek, egy egész brigád. Laci a traktorosra pislant, több mint harmadával végzett már.

— Csesszék meg, ezek is jókor! Most már akár be is ülhetnek a fák közé hűsölni. Léhűtő banda. Nyalják ki a ...

Beszáll a GAZ-ba.

— Gyere Doki, tűnjünk a fenébe.

Kinn a kövesúton keréknyom közé fogják az elmaradó olajcsíkot és huszonöt-harminc méter távolságból követik a kombájnt. Doki az útpadkát figyeli. Feltűnik az első kilométerkő.

— Még tizenöt kilométer —, s nekidönti fejét az ajtó piszkosszürke üvegének.

A brigádvezető ásít.

— Ne félj pajtás, beérünk. El sem fogy mind a húsz liter, egy ezresből megússzuk, s mi legalább tudjuk, hová folyott el. Cseppet se búsulj, veszett több is Mohácsnál.

59