Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 7. szám - Katona Imre: Népek - hiedelmek - vallások: a vallásos köztudat társadalomnéprajzi tipológiája
uralták; az állam és az egyház szétválasztása nem történt meg, miként a miénknél fejlettebb, polgárosultabb fokon és nem is volt meg a vallási egység sem az államvallás—államegyház kialakításához. 1945 után az új népi állam saját erejét kissé túlbecsülve, erőltetett ütemben vágott bele az állam és az egyház elkülönítésébe, a vallás visszaszorításába. Az egyházi kezelésű földek nagyobb részét kisajátították, feloszlatták az egész nagy intézményhálózatot, megszüntették a sajtót, és nemcsak hogy iskolákat nem, vagy alig hagytak egyházi kézben, még az apácákat sem tűrték meg a kórházakban, s minden szerzetesrendet is feloszlattak. Az állami iskolákból idő előtt szorították ki a vallásoktatást; csaknem hivatalos államvallás lett az ateizmus akkor, amikor a lakosság többsége még hívő volt. „Buzgóbbak” voltunk szomszédainknál. Az állam nemcsak a hatalomban nem volt hajlandó osztozni az egyházakkal, hanem még a dicsőségben sem, nem ismert érdemeket: pl. egyáltalán nem vette figyelembe az egyházak szerepét az ellenállásban s még kevésbé az üldözöttek mentésében. Az állam valláspolitikáján belül volt ugyan némi árnyalás az egyes felekezetekkel való bánásmód tekintetében — pl. a korábbi Habsburg-politika kései „ellenhatásaképpen” szemmelláthatólag jobban kedveztek a protestánsoknak és a zsidóknak —, de végeredményben az egyik azt kapta büntetésül, amit a másik jutalmul, miként az 1848-as szabadságharc után a magyarság és a vele együttélő memzetiségek is. így az egyházak visszaszorultak a magánéletbe, esetenként pedig az ellenzékiségbe; e meddő és egyenlőtlen harcban az egyházi férfiak között is igazán bőven akadt megkésett, feudális ideológiájú és főként módszerű egyéniség. Sem az egyik, sem pedig a másik „politikának” nem lehetett távlata: az állam nem lehet üldözője a vallásnak, ezt a magánélet körébe kell utalnia, az egyházaknak pedig bele kell törődniök a szétválasztásba! Az együttélés lassan alakult ki. 1950-től sorozatos kényszerbékét kötöttek: az egyházak elismerték az államot, elfogadták az új társadalmi rendet, és tudomásul vették saját másodlagos szerepüket. Mindez fokozatosan éreztette hatását a tömegek vallásosságában is, előbb városokban, majd némi késéssel falun is fokozódott a közömbösség, de a lakóhelyi különbségeken kívül felekezeti-társadalmi-foglalkozási és egyéb tényezők is közrejátszottak. Egyelőre még nem lehet szó egységes tudatról, irányzatról, valamelyik világnézet győzelméről, talán a tudományos gondolkodás — elsősorban az iskola révén — hatott tartósabban. Összességében a társadalom tudata, világképe és világnézete azonban nem egységes: már nem (teljesen) keresztény, még nem is marxista, ill. tudományos tartalmú. A korábbi egységesebb szemlélet széttöredezett, még a hívek is eklektikusak, nemcsak a „hitetlenek”. Az új és meglehetősen harcias ideológia nem akarta tudomásul venni az átmeneti korszak valószínűleg nemzedékeken át tartó — elhúzódását, a régi egyházak pedig a ma már meglehetősen elavult intézményhálózatuk és a még mindig kizárólagosságra törekvő eszmerendszerük szűk zsákutcáját. A nyomás felengedésével gomba módra kezdtek szaporodni az ún. szabad- vagy kisegy- házak, régibb nevükön szekták, számuk talán már a százat is eléri, a különféle öntevékeny, kis vallási közösségeké pedig az ezret is. A korábbi „szekták” mindig is függetlenebbek voltak az államtól, mely rendszerint üldözte vagy hátrányos megkülönböztetésben részesítette őket, és ma már nem személyteleníti egyiket sem a nagy történelmi egyházak máig megmaradt intézményhálózata és továbbra is szigorúan rangsorolt vezető rétege, ill. papsága. A kisegyházak inkább családias-baráti-szerves közösségek, növelik az összetarto- zandóság érzetét, gátat vernek az elidegenedésnek. Tanításaik alig térnek el, a kívülállók szemében jelentékteleneknek tűnnek a különbségek, és közöttük is vannak közelebbi-távolabbi „rokonok”. Sem tanaik nem újak, sem pedig nem toboroznak „új” hívőket pl. a hitehagyottak közül, hanem inkább a történelmi egyházak táborát apasztják. A protestánsok soraiból többen szegődnek hozzájuk, mint a katolikusok közül; a cigányság érdeklődése is élénkült. Az ismertebbek összlétszáma is aligha több százezernél, működésük tehát meglehetősen szűk körű. További útjukat egyelőre nem lehet megjósolni. A magyar tömegek is fokozatosan közömbösödnek, miként ez jóval korábban már 45
