Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 1. szám - Lehoczki Károly: Hatszáz öl kukorica: elbeszélés

— A láda? Hallod ezt Jaci-maci? Lassan lepipálják a hülyeséged. No, ugyan hol lehet a láda? A kocsiban seggem-beggem, itt vagy már azzal a kulccsal?

— Nem. Menj érte magad.

— Visszapofázol, öregem? Visszapofázol a nagyapádnak? Mars a kulcsért, a kutya teremtésit! Itt én vagyok a góré, te seggkukac, itt Jankó Győző a gépszerelő über úristen és nekem ne pofázz vissza te tacskó, hanem nyald be de lóhalálában, ha én egyszer azt mondom, harminchatos, akkor az harminchatos, és loholsz érte, hogy a nyelved kilóg!

— Győző! — szól ki a brigád vezető a gép alól.

— Igen, drágám!

— Ráérsz?

— No de Jacika, máris rohanok.

.— Aláférsz?

— Jó ott hűsölni?

— Fasza.

— Akkor tehetek egy próbát.

— Látod azt a lyukat ott fönn?

— A hydraulika főnyomócsövön?

— Igen ott, folyik belőle az olaj.

— Csöpög, a java már elfolyott. így is egész tócsa áll alatta.

— És azt a rongyot?

— Látom. Miért?

— Mert most meghentergetem szépen a tócsában, frankóul fölszedegetem vele az egészet és aztán a képedbe nyomom — így ni, te gané. Hogy beszélsz a fiatalabbal mi, te, szemédáda, nincs benned tisztesség? Bumburnyák paraszt.

— Pfüjj! Ezt még megkeserülöd.

— Maradj csak itt, majd én hozom a kulcsot, te úgyis tehetségesebb vagy a szakmában, te, te gépszerelő atyaúristen.

— Doki! — segíts kijönnöm.

— Maradj, itt a kulcs.

— Na, elhoztad? Frankó gyerek vagy te, Doki. Tudod mit? Hozhatnál még egy huszon- kettest is, később úgyis szükség lesz rá.

A föld, amelyiknek végében a súlyos, sárga kukoricakombájn vesztegel, aligha több hatszáz négyszögölnél, egy jókora gyümölcsös sarkába ékelődik bele. A tábla végétől párszáz méterre régimódi cseréptetős végház húzódik meg az erdősávban. A tanyához tartozó szőlők leszaladnak egészen a Kigyósra, le az öntözőcsatomáig. Három felé járhat, a tanyán nemrég kezdtek sivalkodni a disznók.

— Négyszer etet a paraszt, érti a módját, — szűri ki Győző a fogai közül, és nagyokat ránt a főnyomócső szorítóbilincsén.

Hát nem jön le ez a szar! Nem jösz le, mi? Nem .. .jössz .. .le? Azt a rézfán ... fütyülő...

Amúgy csend van. Hőség és csend. Szeptember közepe. A Duna irányából néha előszivárog egy-egy felhő, de mire becsónakázik az égbolt közepére, az ember észre sem veszi, áttűz rajta a nap, mint a tésztaszűrőn.

A levegő meg se libben, vagy ha libben is, csak egy pillanatra, megáll, kifújja magát, igazi lendületre sem kap, elakad az első száraz gazban.

A kombájn előtt GAZ típusú kisbusz áll, a szerelőkocsi. Piheg. Az előbb még elkeseredetten feszült neki a vontatókötélnek. Nem volt könnyű dolga. Doki a kocsi árnyékos oldalán a keréknek dőlve fütyörészik. Hátát a dísztárcsának támasztja és apró göröngyökkel célozgatja a lábujjait. Szépen sorjában, jobbról balra, aztán visszafelé.

— Nos, mi újság, alakul?

Nem kap választ. Apró kattanások, indulatos töredékszavak pörögnek elő a kombájn belsejéből. Feltápászkodik, beles az alváz alá. Győző már a kezében forgatja a szorítóbilincset, figyelmesen nézegeti.

— Skubizz ide Jacika, szakadt az O-gyűrű.

57