Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 7. szám - Katona Imre: Népek - hiedelmek - vallások: a vallásos köztudat társadalomnéprajzi tipológiája
Kezdő fokon az egyébként elég pontosan megfigyelt természeti ismétlődések sem tűnnek az emberek szemében örök érvényűeknek, majdnem minden külső jelenség is „megkívánja” a társadalom tevőleges segítségét, ennek híján legalább az együttérzését. A legrégiesebb — időközben kipusztított — tasmánokról jegyezték fel, hogy esténként szomorúan búcsúztak a lenyugvó Naptól, a sötétségtől való félelmükben rejtekhelyekre bujkáltak, és reggel kitörő örömmel üdvözölték a felbukkanó égitestet. Minden nép ismer a Nap éjszakai pihenőjéről és vándorújáról szóló különféle mítoszokat és meséket, és a legtöbb valamilyen reggeli Nap- „serkentő” imádságot is; mindezek mögött az a félelem lappang, hogy a Nap éjszakai álmából nem tér vissza, s a Föld sötétségbe borul. (A nap- és holdfogyatkozásnak külön folklórja van.) Az évszakok rendjét szoros összefüggésbe hozzák a növények termésével és az állatok szaporodásával, mindezt rendszerint együtt és előre igyekeznek biztosítani. Amilyen változatosak a gyűjtögetett növények, a vadászott állatok és a természeti keretek, oly sokfélék ezek a megjelenítő szertartások is; általában az adott csoport számára fontosabbakat emelik ki. Nemcsak a jelenetek, az álarcok és a jelképes díszek-díszletek, hanem már a legrégibb ábrázolások is a szaporodást igyekeztek biztosítani; ezzel függ össze a vadászszerencsét előre biztosító varázslat és ábrázolásmód is. A zsákmányolás fokán nem volt ugyan termelés, de annál fejlettebb volt e szellemi segítség! Jóval egyszerűbbek, bár még eléggé bonyolultak a parasztok termésbiztosító szertartásai. A vadászható állatok ritkulása idején a kongói pigmeusok telephelyükre bezárkózva szertartásosan kérlelték az őserdő szellemét: bekiabáltak, sőt kürttel továbbították kérésüket, hogy az őserdő alvó szelleme serkenjen fel álmából! Amikor visszhang érkezett, megnyugodva tértek pihenőre: az őserdő felébredt, holnaptól gondoskodni fog gyermekeiről. A vadászgató ember szinte naponként sérti meg a természet rendjét, vét a rokoni együttélés szabályai ellen. A legközelebbi rokonnak tartott állatokat (ez a totemizmus alapja) tilalmi, ún. tabu-szabályok védik, csak bizonyos esetekben adnak alóla felmentési- egyébként az embereknek valahogyan jóvá kell tenniök bűneiket! Ennek érdekében nemcsak a természeti népek, hanem már az őskori vadászok is elhelyezték pl. az elejtett medvék csontjait, hogy majd — az emberekhez hasonlóan — ezekből a lélek székhelyének vélt csontokból az elejtett állatok is újra testet ölthessenek. (A feltámadás elemi gondolatából az állatok sem voltak kirekesztve.) A közelmúltig egyes vadásznépek engesztelő szertartást is mutattak be: az imént említett pigmeusok pl. utólag megtartották az elejtett elefánt lakodalmát (vő. a halott lakodalmának szokásával!), a vogulok pedig a medve halotti torát. Az eljárások lényege: semmiben ne szenvedjen kárt vagy hiányt az áldozat, „akivel” igyekeztek elhitetni, hogy nem ők ölték meg, és így ha egyszer majd ismét visszatér, ne álljon „vérbosszút”! Majdnem világszerte ismert az előbb említett vadászati tilalom; a tabunak ez a legfőbb formája, melyet valamilyen „testvéri” vagy közös őstől leszármazott „vérrokon” állatnak oltalmára szoktak kimondani. Ez az emberek és (többnyire) állatok közötti képzelt rokonság a valóságos társadalminak a mása; összefoglaló neve a totemizmus, de ez annyira bonyolult, változékony és rugalmas is, hogy nehéz áttekinteni. Mindenesetre kezdőbb fokon ún. házassági osztályok vannak, a rokonítás is inkább körforgásos, mihelyt egy kissé fejlettebb fokon kialakul az egyenes ágon számított nemzetség, megjelennek a közös emberi-állati totemősök is. Néhány példa: 1) a busman vadász pl. kiszemel egy állatot; saját kisujja egyik percének levágásával egyoldalúan vérint való (vérszerződéses) testvérének fogadja; többé nem bántja, és meg van győződve, hogy ettől kezdve a sorsuk is közös. Ez az ún. animalizmus az ember-állat rokonitásának talán legkezdetibb fokozata; fejlettebb formában „őrangyalként” térhet vissza. A rokonságszámítás következő lépcsőfoka, amikor „házasság” létesül ember és állat között. A busmanok szerint az egyik törzs kénytelen volt a legszebb lányt az oroszlánhoz feleségül adni, hogy cserében megszerezhessék, ill. megtarthassák a tőle ellopott tüzet; ettől az anyai rokonságtól kezdve békében hagyják egymást. Magától értetődő, hogy a 38
