Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 7. szám - Szenti Tibor: Középparasztságunk tükre
Külön fejezetet lehetne arról írni, miként kapcsolódtak össze a magyar zsidósággal. Nagy Gyula Békés megyei gyűjtése során, középparaszt adatközlői elmondották neki, hogy a legtöbb gazdának állandó kapcsolata volt egy-egy zsidó családdal. Rendszeresen egymástól vásároltak és szorult helyzetben pénzt kölcsönöztek. Vásárhelyi adatközlőink elbeszélték, hogy amikor a sárga csillagos megkülönböztetés során a zsidó családoknak már rendes táplálék sem jutott, az alkonyat leple alatt, a tilalom ellenére nem egy gazda juttatott élelmet nekik. A háború után az agyongyötört és árva gyerekeket Alföld-szerte a gazdatanyák százai fogadták be. Hónapokig együtt éltek a parasztcsaláddal, míg erőre kaptak. (Vásárhelyre Salgótarjánból bányászgyerekek is érkeztek.) Sokan leveleztek, tartották egymással a kapcsolatot, pedig azóta évtizedek teltek el, és az egész társadalom gyökeresen átformálódott. * * * A középparaszti réteg vezette a legpontosabban a gazdasági naplókat. Ezek fontos dokumentumai és örök tanúi a szorgalmuknak, becsületességüknek. Bennük elsősorban a gazdaság költségvetését és a munkát részletezték, de néhány mondattal mindig kitértek az életüket befolyásoló családi, nemzeti, sőt világtörténeti eseményekre is. Csodálkozva tapasztaltuk, hogy az első világháborút bemutató részletes följegyzések után, a második világháborúról alig írtak, a vége felé pedig teljesen elhallgattak. Amikor az emberek milliói szenvedtek és pusztultak el értelmetlenül a harcterek, vagy a haláltáborok poklában, akkor ezek a parasztok érzéketlenül viselkedtek volna? Naplóikban legföljebb ezek a szavak sorjáztak: „szántottam, vetettem, arattam, csépeltem, behordtam.” Szó sincs arról, hogy a népek tragédiája hidegen hagyta volna őket, csupán, mint adatközlőink elmondották, a szélsőség elől tértek ki, amely a józanságon túlhaladva, jobban hatott rájuk, mint az elvakult polgári rétegekre. Ösztönösen érezték, hogy amikor már csak a fegyvereké, a brutalitásé és a fajüldözésé a szó, ez ellen az egyetlen lehetséges harcuk a munka lehet. Tudták, hogy egyszer ez az őrület is véget ér és itt marad egy romokban heverő ország, éhező, meggyötört nép, amelyet nekik kell föltáplálni, hogy megindulhasson az újjászületés. Egyiknek a fia, másiknak férje harcolt a frontokon és tűnt el nyomtalanul. (Legföljebb az ő bánatukra később sem figyelt oda senki.) Öreg emberek, asszonyok összeszorított szájjal arattak, termeltek, gyászoltak. Nem lehetett reájuk fogni, hogy csupán önös, kicsinyes érdekük miatt, hiszen teljes volt a vagyon- és létbizonytalanság. Nem tudhatták, hogy marad-e idő az elvetett gabona learatására, és ki élvezi majd a belőle sütött kenyeret? Amikor 1944 októberében a Dél—Alföldön egymás után szabadultak föl a települések, a hosszú háborúban megfáradt, de tovább harcoló győztes seregeket ők látták el élelemmel, igavonó állatokkal, kocsikkal. 1945 tavaszán a megrakott teherautókon az ő megmaradt termékeiket vitték a főváros éhező lakosságának. Az egykori feudális földesúr családjának, a Károlyiaknak a kapitalizmus korában 25 ezer hold földje volt Hódmezővásárhely határában. Ebből 1945-ben csak 502 kát. holdat osztottak szét, mert a többit a város már korábban megvette és kitáblázta — közölte Herczeg Mihály levéltár igazgató. A földreform során már alig több mint 6 ezer kát. holdat tudtak kiosztani a nincsteleneknek, mintegy 1300 új gazdának. Amikor úgy tűnt, hogy évszázadok után a parasztság végre igazán otthont nyert saját hazájában, átmenetileg ismét beborult fölötte az ég. Zimonyi Zoltán így írt erről: „A háború után, a hadak nyomán bozóttűzként fellobbanó-terjedő agrárforradalom a parasztproletárok érdekeit képviselte, s noha a gazdatársadalom e falusi változások húzóereje lehetett volna, szakértelemmel és szorgalommal, gyakran önkizsákmányolással szerzett gazdaságuk, gazdagságuk a bűnük lett, nemegyszer úgy vették el tőlük a földet az államosításkor, hogy még a téeszcsébe sem léphettek be. Kulákként koloncnak, egy új világ »felesleges« emberének, sőt ellenségének érezhették magukat, s ez véres áldozatot, családi tragédiákat is követelt, s magát a magyar mezőgazdaságot is visszavetette jó két évtizedig. ”27 24
