Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 7. szám - Szenti Tibor: Középparasztságunk tükre
parasztokat rendre nagygazdáknak hívták és ez a fogalomzavar annyira rögzült, hogy bekerült a szépirodalomba, de még szakmunkákban is megtalálható! A középparasztok alsó rétegének élete nem sokban különbözött a kisbirtokosok életmódjától. A birtoktulajdonos családfő, a család munkára fogható tagjai, valamint az alkalmazott külső munkaerő együtt kelt, feküdt, dolgozott és étkezett. Erdei Ferenc ezt már fél évszázaddal ezelőtt pontosan megírta, sajnálatos, hogy amikor legjobban kellett volna, feledésbe merült: „A birtokos paraszt nem él másképpen és nem dolgozik kevesebbet, mint a birtoktalan, csak kevésbé érzi állapotát közvetlen szolgaságnak és szűkmarkú szabadságát biztosítva tudja holtáig.”23 A fogadott cselédségnél annyival volt szabadabb, hogy szombat délután kifürdött a heti munka verítékéből és vasárnap estig könnyebben élt. Ekkor járt piacra, vásárba, templomba, olvasókörbe, komázni. Hiába volt saját tanyája és háza, benne a kényelmes elhelyezkedést szolgáló helyiségekkel, igénye és szokása a takarékos életmódot követelte tőle. Erdei Ferenc idézett munkájában így írt erről: „[...] A lakás zsúfolt és szellőzetlen. Egy lakószobát ismernek csak, akárhány is van a házban s abban télen át is szellőzetlenül tanyáznak éjjel-nappal [...] A paraszt egy szobában lakik s ezt a szokását akkor is nehezen töri át, ha módja lenne hozzá és egyéb vonatkozásban át is törte volna már [.. ,]”24 A középparasztság az a paraszti réteg, amelyik évszázadokon keresztül legjobban megőrizte a saját kultúráját és a legterebélyesebb fát növesztette belőle. A szegényebb rétegeknek a kor magasabb kultúrájának befogadására a létküzdelemben sem idejük, sem anyagi erejük nem volt. így a saját kultúrájuk fejlesztésére sem gondolhattak. A nagygazdák, úribirtokosok pedig a polgárok életmódját élték vagy utánozták. A középparaszt alsó rétege nem szégyellt a cifra parasztbútorok, cserépedények, hímzések stb. között élni, sőt ezeket szerette. Módjában állt őket elkészíteni, elkészíttetni és megvásárolni. A kapitalizmus korában néhány elemi osztályt végez, majd önművelése érdekében, gyakran jelentős áldozatot hozva, összeadott, közös pénzen iskolákat, olvasóköröket, templomokat stb. építtet. A vagyonából tartalékot képzett. Nem egy akadt közöttük, aki a felszabaduló összeget az újabb birtokszerzésre fordította, és nem a családja vagy a cselédsége életének megkönyr nyebbítésére. De erre a rétegre általában nem ez volt a jellemző, és a kirívó példák alapján nem lehet általánosítani, mert az önző gazdát a saját parasztrétege is megvetette. Az elütő magatartás mindig a csoportból való kiválást eredményezte! A tőkefölhalmozásból épp ők adták vissza a közösségnek a legtöbbet, s ebből a szegényebb rétegek is részesültek. Heit Gábor Hódmezővásárhely vizsgálata során így jellemezte a helyi középbirtokosokat: „[.. .] a gazdatársadalom gyakorlatilag egységes, 25—30 holdas középparasztokból állt. A viszonylagos jómód következtében a vásárhelyi gazdákat mindig is vendégszeretőbbnek, nagyvonalúbbnak, adakozóbbnak tartották, mint más szomszédos települések lakóit. A gazdák sokat tettek városukért, egyfajta »cívis lokálpatriotizmus« jellemezte és jellemzi őket még ma is. Az országban elsők között fúrattak artézi kutakat — közadakozásból [• • -Г“ Jellemző, hogy amint a birtok nagysága nőtt és vele a paraszt egyre magasabb társadalmi alrétegbe került, úgy erősödött a közösségi érdektől, a néptől való elszakadás, és kezdett kialakulni a valódi „kuláklelkűsége”. A középparasztság alsó rétegének volt a legerősebb érzelmi kötődése a földhöz, a birtokhoz. Nemzedékek óta öröklődött, családok sorsa, öröme, bánata tapadt hozzá. Keményen kellett dolgozni, hogy a birtok a történelem nehéz időszakaiban is megmaradjon. Nem egyszer nemzeti létfontosságú volt ez! Amig a nagybirtokos a vagyon megtartása érdekében kevés gyermeket nevelt, a középparaszt, akár a szegényparaszt, sokasodott és a vagyon gyakran osztódott. Az új családokra ismét nehéz küzdelem várt, hogy a birtok növekedjék. A középparasztot érzelmi ragaszkodása, munkája és vagyonának tényleges értéke együttesen a legszorosabban kötötte a földhöz. Ezért relatíve ennek a rétegnek volt 22
