Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 6. szám - Tarján Tamás: Arany, ezüst, ólom: két kecskeméti bemutatóról: [Shakespeare: A velencei kalmár]: [Németh László: Villámfénynél]: [a Katona József Színház bemutatóiról]
Tarján Tamás Arany, ezüst, ólom Két kecskeméti bemutatóról JL JL Katona József Színház újjászületőben van. Nem csupán a megifjodó épület: az átalakuló társulat is. A magyar színháztörténet — ha majd törlesztette egyéb adósságait — egyszer talán tárgyilagosan elemzi a kecskeméti közelmúlt eseményeit, egyenrangú forrásként fakasztva föl azokat a vallomásokat, vádiratokat, pamfleteket, amelyek a Jancsó —Hernádi—Gyurkó-regnumhoz kapcsolódnak. A publikum már a jelenre s a jövőre néz. Lendvay Ferenc direktorsága nem valamihez képest akar szinházat teremteni: azt az utat járja, amelyet békésebb, simább hatalomátvétel esetén is valószínűleg választott volna. A nagy tapasztalam igazgató-rendező villámgyoran kiegyengette a zilált teátrumi sorokat; többféle ízlést is kiszolgáló repertoártervet kínált föl a városnak. A kecskeméti színházi változások publicitása széles körű, méltányló hangú, pártfogoló szándékú. Az új eszmény persze nem testesülhet meg egyik napról a másikra kiváló előadásokban. Az eddigi bemutatók kritikai fogadtatása igen vegyes; lényegében közepes. Ruszt József, a hajdani kecskeméti művészeti vezető Zalaegerszegen amolyan előkészítő, „beavató” évaddal kezdte immár lezárult tevékenységét a nyugati országrész színházi végvárában — valami hasonlónak kell tekintenünk Lendvay 1986/87-es törekvéseit. Az átfogó megítélésnek tehát még nem érkezett el az ideje. A szezon félidejében azonban két bemutató hűséges tükröt tartott a jelenlegi társulatnak. Shakespeare — kiváltképp ha A velencei kalmárról, e súlyos titkú darabról van szó — és Németh László — akinek az igazgató régi tisztelője, értő tolmácsolója — olyan szerzők, kik mércét állítanak a színháznak. * * * A vendégtervező Neográdi Antal fémes csillogású, csipkésen tarkított, meseien gazdag díszletet varázsolt a színre. Még egy gondola is beúszik a lagúnák városába — ez csodaszámba megy. A kép osztatlan: Velence és a másik helyszín, Belmont nem válik el egymástól. Az osztatlanság, az egyneműség is mesei vonás: ez az a műfaj, amelyben mérföldeket nyargalhatnak be, egeket röpülhetnek át, mégis mindig arról van szó, hogy itt fölborult a világ rendje, s ezt valakinek helyre kell billentenie; helyre kell tolnia. Hegyi Árpád Jutocsa semmiféle külső koncepciót, aktualizáló értelmezést nem erőltetett a shakespeare-i komédiára. Ez tartózkodását éppúgy dicséri, mint ahogy rendezésének üresjáratait bírálja. Nem játszatta ki a darab utólag sarjadt huszadikszázadiságát: a főszereplő — nem címszereplő! — Shylock zsidóságát, illetve az antiszemitizmus megnyilvánulásait. Nem mozdult a vígjáték erotizáltságának szirénszavára sem: a férfihős lappangó homoszekszualitása, a férjhez menendő Portia testi vibrálása, udvarának érzéki fülledtsége fölolvadt a színpadi forgatagban. Nem ütköztette egymással a különféle világképeket, életfölfogásokat sem, s nem kívánta kiaknázni a mű karneváliságát, a sorssá lett álarcviselést. A produkció elegáns, ám sajnálatosan hiányzik belőle az az úttörő merészség, amely Hegyi Árpád Jutocsának még sikerületlenebb munkáiban is sajátja. Engedékeny vagy várakozó álláspontról fogalmazódott a kecskeméti premier. 91
