Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 6. szám - Székelyhidi Ágoston: Éjféli hajnal: Kunszabó Ferenc útijegyzetei: [könyvismertetés]
aránytévesztő hajlamán. Természetesen viselkedett, józanul mérlegelt, őszintén beszélt. Rejtélyt nem bogozott, csodát nem fedezett föl, megelégedett a köznapi tapasztalattal. íróként, társadalomkutatóként bölcsen tudva, hogy igazi rejtélyt és csodát épp a köznapi élet kínál. Csak észre kell venni. Például azt, hogy a világjárás napjainkban nálunk is szokásos jelenség. Újra és másképp persze. Újra, hisz eleink, főleg a monarchia idejétől — kényszerből, tanulási vágyból, kíváncsiságból, divatból — afféle keleti világpolgárnak számítottak. És másképp is, hisz 1945—55 sűrű évtizede annyi mindent oldott és kötött, hogy utána két évtizedbe telt, amíg a tömbök és táborok a viszonylagos bizalmat megpecsételték. Különbség, ellentét, együttműködés vegyül ebben az állapotban. Ilyennek kell elfogadni. így kell hozzá alkalmazkodni. Most ebben áll a természetesség és a józanság. Kivált annak számára, aki nem egyszerűen országok, hanem tömbök és táborok közt rója az utat. Kunszabó Ferenc Nyugat-Európában és Észak-Amerikában járt nemrég. Először vágott neki. Beszámolóiban elkerülhette volna az ismerkedés — olykor esendő, mosolyogtató — érzelmi és szellemi mozzanatait, a körülmények színes ábrázolására szorítkozva. De ellenkezőleg, épp ezekre épít. Három riportját azzal szövi egybe, hogy körvonalazza az indulás helyzetét, aztán főleg a benső fordulatokat, a kérdéseket és válaszokat sorjázza. Folyamatot rajzol, mely alapjában megismerésnek tekinthető, ugyanakkor több is, mert az eredményre néz. Egy magatartás próbája zajlik itt. Hogy vajon a tudatosan vállalt hazai otthonosság összefér-e, mennyire fér össze az otthonossággal a világban? Mi segiti, mi hátráltatja? Kivánatos az lett volna, hogy szűkebb és tágabb otthonosság szépen, teljesen összeférjen. Valóságosnak az bizonyul, hogy csak akkor és ott fér össze, ahol élő kapcsolatok működhetnek, működnek. Ez a próba érdekessége. Növeli az érdekességet, hogy az utazások átlagos környezetet érintenek, ugyanakkor az utazó gazdag és friss műveltség birtokában magyarázza a tapasztalatokat. Kezdve az elsővel, a bizalmatlansággal és a bizalommal. Történelmi okát adja a furcsa ellentmondásnak, nevezetesen a bizalmatlanságnak szomszéd országok, a bizalomnak távoli földrészek polgárai közt. Közeliség, távoli- ság? Térben és időben a távolság rohamosan csökken. Ösztönben, megrögzött gondolkodásban, vélt és valódi érdekben bezzeg tartja sáncait. Minket, itthoni magyarokat a hajdani háborús szövetség, majd a vasfüggönyön inneniség — bár halványodó — árnyéka egyaránt terhel. Sajnálni pedig „elszlávosodásunk” miatt sajnálnak. Avult társítások? Téves hiedelmek? Igen. De tettünk eleget, hogy hiteles képünk kerüljön napvilágra? Nem. Szélesedik az itthoni felelősség azzal is, ahogy a kinti magyarok sorsa fordult, fordul. Mert az anyanyelv és a hagyomány kötelékének erősítéséért vagy gyöngítéséért — noha ez kétoldalú — végül a szülőhazát, az óhazát illeti ítélet. Erősítésre nem is a magas képzettségűek, hanem az átlagpolgárok rétegében mutatkozik szükség a kinti magyarok többségében. Fontos tanulság ez. Gondoljuk meg, arról van szó, hogy az itthoni többségi társadalom a kinti többségi réteggel fogjon szorosabban kezet. Természetesen az értelmiségi, szellemi kapcsolat mélyítése gyümölcsözik ebben is. Nem mellékes ezért sem, hogy a mélyítés egyik eszközét nyílt önbírálat és indokolt önbecsülés egészséges arányában jelöli meg Kunszabó Ferenc. Önbírálat és önbecsülés tárgyiasan mihez igazodhat? Annyi különbség és ellentét közepette hol az általánosnak elfogadható mérték? Ki- mondva-kimondatlanul mintha mindenben ezt is fürkészné, mindenből erre is következtetni óhajtana az Éjféli hajnal gyakorlatias utazója. Gyakorlatiassága nemhogy nem zárja ki az általános mérték keresését, de épp a különbségek és ellentétek tudomásulvételében és az áthidalás történelmi távlatában nyilatkozik. Ebben keres fogódzót. Nemzetek, nemzetiségek, országok, társadalmak fejlődésének és alkatának bármekkora különbségét összehangolhatónak látja azzal, hogy saját szintjükön milyen értékóvó és értékteremtő képességet, magatartást tanúsítanak. E képesség és magatartás volna hát az első fogódzó. De nem önmagában, hanem irányával, hatásával egyetemben. Fölöttébb lényeges ösz- szegzés, hogy bármely társadalom tartós fejlődése a belső egyensúlyon múlik. Ez a második fogódzó. Pontosabban az, hogy a gazdaság, a termelés, a kultúra, az életmód, a települési rend, a hatalom, az igazgatás egyikének-másikának túlzott vagy elfojtott szerepe torzuláshoz vezet, a fejlődést az ellentétek éleződése irányába tereli — ez az a pont, ahol a fejlődés nyilvánvalóan elkanyarodhat a haladástól. Utazásokról írt Kunszabó Ferenc, de nem hagyományos útirajzokat. Szemléletben társadalomrajzait, történelmi esszéit folytatta inkább. Kömyezetfestés helyett az emberi és közösségi együttélés újabb alkotóelemeit figyelte, hasznosítható tanulságait értelmezte. Idegenben is magyar látószögből. Mert a kinti magyarok „sorsa persze hogy egy az ottani társadalom sorsával, ahogyan az egész magyarság sorsa is azonos az egyetemes emberiség jövőjével”. (Magvető Könyvkiadó, 1986.) Székelyhídi Ágoston 90
