Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 6. szám - Radics Péter: Iszonyú malaszt: Krasznahorkai László: Kegyelmi viszonyok: halálnovellák

га osztja fel”. „Az emberi számítás fölött léteznie kell egy magasabb törvénynek” — ezért átlépi a határt, maga is az „elesettekhez”, a vadakhoz áll, s attól fogva embereket ejt csapdába. Végső megvilágosodásában tudni véli, hogy az ellentétes princípiumoknak, „mindannak, ami körülveszi, pontosan azonos súlya van”. Utolsó szándéka, hogy „felhívja a figyelmet »az általános részvét szükségességére«”.

S noha Az állomáskereső s egyben a kötet befejező mondata: a tébolyult tanító egyetlen kérése a Sárgaházba tartó mentőkocsi orvosához: ne legyen ott rádió, ahová viszik; az olvasóban mégis inkább a tanítónak egy másik mondata visszhangzik, miszerint „talán az isten a tér egy számunkra megközelíthetetlen, fölfoghatatlan és rendkívüli összefüggése, a tér legritkább, »abszolút ritka« szerkezete, téreset, nekünk semmi.”

S hogy e megvilágosult kegyelmi pillanatok miért fonódnak össze mégis oly makacsul a halállal, az iszonyattal, arra a köteteim másik szava adja meg a magyarázatot: a „viszonyok”.

Lumpenvilág — A jólét banalitása — „Kiút”

Őrültek, mániákusok, ismert és ismeretlen bűnök elkövetői, erotomániások, görcsös, törpelelkű kisemberek a Halálnovellák főszereplői, epizódistái, helyszínei pedig jellemzően a lumpenvilágból valók. Ha kocsmát vagy tejivót látunk, ott a mogorva, rosszarcú kiszolgálónak bizonyosan csak egy vendége van, az is sebhelyes képű vagy legalább pattanásos; a helyiségeket az obiigát egy szál csupasz körte világítja meg, a lakások bűzösek és odúszerííek; a járda mellett szennyvíz csordogál. A vonat kívül-belül mocskos, s persze végtelenül lassan jár.

A „tágabb” emberi világ egy-egy dermesztő pillanatra tűnik csak fel, falanszterszerűen, a munkába igyekvők néma meneteként: „csupa komor, gyanakvó, álmos, beesett arc, csupa olcsó ballonkabát és kikönyökölt pulóver és kopott zakó, csupa hónalj alá szorított bőrtáska és szatyrok tengere,... csupa-csupa szótlan száj, csak a félcipők és a bakancsok és a szandálok csosszanása a járdákon” (El Bogdanovichtól). Ha kisgyermeket visz valaki, akkor „cipeli”, ha eszik, úgy „nyilván több kínnal, mint élvezettel” fogyasztja „nyomorúságos vacsoráját”. A nők butuska hisztérikák vagy uralkodni akaró debellák vagy leszbikusait.

Jellemző élethelyzet a „túlsó parton” állapot: ennek legtisztább formája az őrültség vagy a monománia, ill. a tehetetlen, szemlélő leszakadás „a menetről, amelynek most minden rezdülése veszély és fenyegetés”. Három novellának is alaphelyzete: kijutni a városból. Az alapszó (mint a Sátántangóban): csapda. A Csapdás Roziban egymás foglyai a szereplők: az A -> В rész egyes szám első személyű elbeszélője nyomába ered egy „felháborítóan független”, „fenyegetően szelíd” tekintetű csavargónak, aki — mint aB -* C részben kiderül — maga is egy számára fontos személyt követ, Szabót, aki C -> D részben veszi át a szót, s vezeti el az egész sleppet a részeges tálalószakácsné, Rozi néni karjaiba — aki „kancsal szemeiben sátáni kárörömmel” szemléli gyanútlannul betévedt kuncsaftjait. (A nézőpontok összecsúsztatása persze azt eredményezi, hogy egy ponttól ugyanazt a történetet kapjuk.)

A figurák társadalmonkívülisége azonban semmiféle egyoldalúságot vagy aránytévesztést nem takar — ha összevetjük a szociológia egy meghatározásával: „Elvileg akkor nevezhetünk valakit a társadalom tagjának, ha tisztában van az előtte nyílólehetőségekkel, ha úgy tetszik: alternatívákkal, ismeri az azok eléréséhez szükséges eszközöket, s módja van azokkal élni is.” (Idézi: Rétegződésmodell-vizsgálat I.) Ebben a megközelítésben mellékes, hogy a társadalmonkívüliség miből ered: bűn, alkoholizmus, nyomor, tanulat- lanság vagy hatalmi megfosztottság, a „kontroll hierarchiájából” való kizártság. A Halálnovellák szociofotói ezt az egyenlőségjelet hangsúlyozzák.

Ezzel szemben a „jólét” világa, ha lehet, intellektuálisan még riasztóbb. Ábrázolásában a szerző úgyszólván az ingerlő banalitások katalógusát állítja össze — amelyek ilyen

79