Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 6. szám - Radics Péter: Iszonyú malaszt: Krasznahorkai László: Kegyelmi viszonyok: halálnovellák

töménységben külön gúnyolódás nélkül is elviselhetetlenek. A kispolgárság világa ez, melynek szokványos tulajdonsága a szűklátókörűség és köpönyegforgatás.

A gdanski adótisztviselő, Zbiegniew életfilozófiája: „semmit nem elsietni, és semmit nem elmulasztani”, „amit megszereztél, azt soha ne vehessék el tőled, forduljon a világ akár így, akár úgy.” Az ő „kegyelmi pillanata” a leggroteszkebb: megvilágosodik előtte, hogy a piromániás „szabadságharcos”, akivel búvóhelyükön összeakadtak, fel akarja gyújtani a várost. így szól a feleségéhez: „ ... most megcsinálhatjuk a szerencsénket... Ha majd én, ezek után, azt mondom az illetékeseknek, hogy kell egy ötszobás, (ti. lakás), akkor ötszobás lesz. Világos?” E novella kicsengése a legironikusabb, mert patetikus olvasatban „egyenesben” is megállná a helyét: „Hiszen lehet — én legalább is nem tagadom —, hogy Zbiegniew egy porszem, de sokan vagyunk, és sok porszemből — rá egy kis eső — lesz a föld.”

Csupán egyetlen szálon indul meg valami tapogatózás más lehetőségek után, ez a motívum azonban (ab esse ad posse) leghangsúlyosabb megjelenésekor eléggé félelmes színezetet kap. A vadőr-novella második kidolgozásában (A mesterségnek vége) egy „parafilikus beteljesülést” hajszoló társaság, négy katonatiszt és a barátnőik a Sátántangóból és a vénkisasszony-novellákból ismert dél-alföldi kisvárosba utaznak, hogy egyik társnőjük haldokló édesanyjának tekintetében megláthassák a valóságosnak a lehetségesbe való átmenetét, összefoghassák a születésnek és a halál általi felszabadulásnak az összetartó szálait.

Cselekedeteik alapja az a meggyőződés, hogy a „gondolkodásnak csupán bamba áldozatai s nem kereső héroszai vagyunk”; céljuk: a képzelet korlátlan felszabadítása „az esse pokoli üressége alól”, „az elveszett éden szüntelen visszaállítása”. Egy-egy orgia szünetében fölfigyelnek s maguk is nyomozni kezdenek a városkában működő csapdás után, akiről azt gyanítják, ugyanannak a szándéknak a negatív megtestesülése, amit ők képviselnek. Ők „az előőrs szerepét játsszák a jóság kényszermechanizmusából csak óvatosan felszabaduló világban” — Herman „ősi beidegződések kényszerétől hajtva monumentalizálja a kártékonyságot”; „mi... brutalizáljuk a dolgokat” — ő „a gyöngeség ellenállhatatlanságában bízik”. Amikor pedig Herman befejezi ténykedését, s utolsó csapdáját a Megfeszített színe elé helyezi a templomban, úgy érzik, küzdelmeik „örökre fájó, hiányzó ellensúlyát” veszítették el.

S ezzel a „posse” megszállottjai elismerték az „esse” jogosultságát: hogy a valóság pólusaira nekik is szükségük van. Mellesleg — a világértelmezések körét mintegy visszacsatolással bezárva — a városka egyszerű polgárai szemében éppen Herman az, aki a „bűn ellen van”, aki föllázadt, mert „itt már mindent szabad.”

Szerzői világértelmezés: beépített narráció

Hogy a „luciferi lélek” és a viszonyok küzdelméből melyik kerül ki győztesen: nyíltan sehol sem derül ki a novellák szövegéből. Ez annak a többnézőpontos technikának a következménye, ami csak még összetettebbé vált a Sátántangóhoz viszonyítva. Már ott is megfigyelhető, hogy bár a szöveg mindenütt, folyamatosan narratív, az egyes fejezetek „narrátorai” nem vesznek tudomást egymásról — így lehetséges a szerzői narráció (s vele a folyamatos reflektálás) és a többnézőpontos technika párhuzamos fenntartása. A Sátántangó voltaképpen nem többnézőpontos, hanem „többnarrátoros” regény.

Ez a novellákban úgy bonyolódik, hogy a „narrátorok” (általában egyes szám első személyben) nem csupán egy-egy szerkezeti részben — vagy betűtípusváltással, keskenyebb szedéstükörrel kiugratott monológban — váltják egymást, hanem szinte szószerkezeteken, mondatokon belül is. Egy-egy szereplő szövegébe váratlanul oda nem illő szavak kerülnek, néha egész körmönfont szóláncolatok; ironikus határhelyzetekben nem is lehet eldönteni, vajon a szereplő ironizál-e most vagy közvetlenül a szerző.

80