Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 6. szám - Radics Péter: Iszonyú malaszt: Krasznahorkai László: Kegyelmi viszonyok: halálnovellák

morfondírozásaiban: „hátha tévedett, s ahelyett, hogy visszaállította volna a »hiányzó rendet«, netán épp saját maga kezdett teljes szétzilálásához” (Herman, a vadőr). A Jelenkor 1986 februári számában megjelent, a kötetben nem szereplő Rendkívüli állapotok c. elbeszélés pedig kifejezetten ezt a gondolatot járja körül, egy vénkisasszony rettegés- fölszította képzelgésében: „a megszokások rendje megkérdőjeleződött..., a jövő alattomos, a múlt felidézhetetlen, a hétköznapi élet működése pedig kiszámíthatatlan lett”, „hamarosan bármi megtörténhet”.

Az a néhány figura, aki már túljutott ezen az első megdöbbenésen, többé-kevésbé ugyanannak a szkepszisnek a hangját üti meg: „mindenfelől a maga elnagyoltságában és slendriánságában is jól szervezett káosz legyőzhetetlen erejét érzem” (El Bogdanovichtól), „a részletek izgalmas bőségének lázában ... égek ma is, tökéletesen elszakadva már ettől a jelentés nélküli és hozzám méltatlan világtól” (Csapdás Rozi), „egy ellenséges vagy közömbös istenre gyanakodott, aki pusztán csak alakot ad az önmagát szervező világ könyörtelenségének és befolyásolhatatlanságának” (Borbélykézen).

Csupán két önáltató, hazug, korlátolt novellahős érzi magát otthon a világban, akiket a legkíméletlenebb gúny és szatíra övez: a Csapdás Rozi első részének szolgalelkű hivatalnoka és a Hőségben narrátor-főszereplője, Zbiegniew — szintén hivatalnok, Gdanskban —, aki a nép kiszámíthatatlan „szeszélyei” elől jó előre egy lebontásra ítélt, néptelen lakótelepre menekült. Egyedül ők vélekednek úgy, hogy „nehezen kiharcolt helyemet e nagy gonddal szervezett világban mégsem fenyegeti semmi”.

Egy szintje van még a világértelmezésnek, melyet a figurák képviselnek s mondanak ki tételesen: a teologikus sík.

„Negatív” vallásosság?

Balassa Péter a Sátántangót a „luciferi vallásosság”, a „hiány-lázadás”, a „bibliai értelemben perlekedés” könyvének nevezi: „A nagy, ateista-vallásos konfesszorok, e dermedten izzó lázadók és igazságkeresők örököse Krasznahorkai” (Jelenkor, 1986 február). Isten elveszítésébe a Kegyelmi viszonyok fajsúlyosabb hősei sem nyugszanak bele. — Istenkutatásuk eredménye, úgy tűnik, nem egyértelműen negatív.

Szabó, az obsitos őrnagy hosszas keresés után rátalál vizsgálódásainak legalkalmasabb nyersanyagára: egy farönkre, amelyben magányos szú dolgozik. Megfigyeléseinek, aprólékos lejegyzéseinek eredménye (rögeszmés jegyzetelése a Sátántangó Doktoráéra emlékeztet): „a »Halálórája« nevet nyert álszú percegő hangja nem a másik nemű állat szerelmi csalogatására szolgál... hanem az univerzum egyik csodájaként túlmutat a fajta és a faj merev közegén... e jelek ismétlődő együttese a legfontosabbról, mozgás és mozdulatlanság, idő és öröklét törékeny határairól, sors és halál finom egyensúlyáról tudósít.” Felfedezését az utána notóriusan leskelődő csavargó is önkéntelenül megérti: „egy leírhatatlan szertartás, ama kényszer tanúja vagyok, mely Szabót világunk rituális kifejezésére sarkallja, voltaképpen egy forma végtelenül finom kidolgozására, amikor már majdnem tökéletesen mindegy, mely mozdulatokat választja ki a lehetségesek közül, és melyek azok, amiket végleg elutasít.”

Az állomáskereső c. novellában az örökös sírógörccsel küszködő nyugdíjas tanító, akinek falusi elszigeteltségében egyetlen öröme a rádió, az állomáskereső gombját csavargatva arra a maga számára is megdöbbentő feltételezésre jut: „ha az állomáskeresőt helyesen állítja be egy szélső hullámsávon, talán foghat »valami jelzést Tőle«” — nem a létező vallások istenétől, mert már „évekkel ezelőtt belátta, hogy a személyes isten, a beavatkozó, a teremtő, a sújtó, a megítélő — az itteni pap istene ... végképp feloldódott a homályban”.

Herman (szintén nyugalmazott) a példamutató munkálkodása nyomán fölhalmozódott dúvadtetemek látomásától megiszonyodva úgy érzi: „hagyta magát az orránál fogva vezetni.. ., hogy isteni rendelésnek engedelmeskedik, midőn a világot kártékonyra és hasznos78