Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 6. szám - Farkas P. József: Nagy Lajos és Apostag: egy életmű forrásvidékén

fővárostól. Nekivágott az országnak. A kitáruló lehetőségeket magyarázza, hogy a Baum- garten-díj nemcsak anyagi lehetőséget jelentett, hanem megnövekedett hírnevet is. Az író többet emelkedett általa az átlagközönség szemében, mint akárhány kitűnő művével. Vidék-járásait ez is megkönnyítette. Meghívták, szívesen látták többfelé is. így jutott el Szolnokra, Hódmezővásárhelyre és Győrbe is. (Tapasztalatait, élményeit a Három magyar város címmel jelentette meg.) Az 1932-es esztendőre esnek még balatoni, veszprémi utazásai is; egy az IGE (írók Gazdasági Egyesülete) által rendezett balatoni íróhét keretében. De mindezeknél az utazásoknál, kirándulásoknál nagyobb eseménye ez évnek, hogy Nagy Lajos — és vele felesége, Schwarcz Berta (író neve: Szegedi Boris) hazalátogatott Apostagra. Egy nagy munkának kialakulásban levő tervével — egyes feltételezések szerint már a kész vázlattal — érkeztek a faluba.

Milyen a szülőfaluról kialakított kép az új „honfoglalást” követő húsz év Apostag-téma- körben írt műveiben, mindenekelőtt: a Kiskunhalomban? Ez éppoly tárgyilagos, adatszerű megállapításokkal kezdődik, mint a húszas években írt remekmű értékű novellák: a Január, vagy a Napirend. Megismerjük a falu fekvését, fontosabb demográfiai adatait, pontos topográfiáját; mennyire van a falutól a hajóállomás, a vasút stb. Itt is száraz, pontos, statisztikába illő adatolással él, de lelepleződik. Kiderül, szereti a szülőföldjét. Ezt — már jeleztem máshelyütt is — nem csak a Kiskunhalomban árulja el. Az érzés megvallása nagy szó egy olyan embertől, aki saját magában tudatosan számolja föl a hitet, az érzelmeket, a meghatódottságot. Mintha a mindig szürkének, száraznak ismert író kivetkőzne önmagából. Nem tudja tovább magába fojtani az érzelmeket — például a Három boltoskisasszonyban —: „Szép ilyenkor Dunaszemes. Az ablakokban, kertekben színes virágok pompáznak. A takarék kis kertjében Vermes igazgató úr felügyelete mellett folyik a munka. Dutka bácsi öntöz, gyomlál, nyeseget. A füzesedő Duna-parton a szemesiek képzelete szerint valóságos őserdő, csoda, hogy tigris nincs benne ...” Még az akác levelét is megünnepli — írja Tarján Tamás egyik tanulmányában.

„Az országút mentén kis akácerdő, teleültetve fával, ezerrel és ezerrel, mintha mind gyertyánfa lenne, egyenes és vékony a derekuk, egymagukban meg sem állhatnak. Azután az akác levele! Nem olyan egyszerű dolog ez! Mert az nem úgy van, hogy az akác levele zöld. Nem, hanem mélyzöld, sárgászöld, világoszöld, ragyogó zöld, halványzöld, sárgászöld és sárga. Száz árnyalata van az akáclevél színének ...” Másutt is hasonló „költőiség- gel” vall: „Mindörökre eltöltött emléke a végtelen síkságnak, melynek közepén feküdtem valamikor, a repülés és a messzire látás vágya, vágy a minél több, minél távolabb lehajló égre.” (A lázadó ember) Szerette Petőfi költői képeit és Jókai Alföld-leírásait is. Meglett férfiként is boldogan emlékszik vissza a tabántelki puszta kerek, derűs egére, nyári napsugártól meleg talajára, ahol olyan jól esett elhevernie.

Fontosabb kérdés persze, hogy műveiben — legfőként a Kiskunhalomban — milyenek az emberek; főleg a parasztok? Nagy Lajos véleménye szerint: Magyarországon semmiről, senkiről nem hazudtak össze annyit, mint a magyar parasztról. És ennek így is kellett lennie, hiszen a feudális maradványokkal még mindig terhelt úri Magyarország egy pillanatig sem igazolhatta a maga létét. Nagy Lajos nem tette butábbá, bárgyúbbá, de szebbé, okosabbá sem a falusiakat, mint amilyenek voltak valójában. Együttérez a nincstelenekkel, a cselédekkel, béresekkel, a nyári melegben embertelen, lenézett munkát végző, fillérekkel kifizetett napszámosokkal: különösen figyel az öregekre — a teljesen kisemmizettekre — és a gyerekekre. Ugyanakkor látja azt is, hogy a cselédsorban is van hierarchia. Az öregbéres lenézi, kíméletlenül leckézteti, s ha úgy jön ki, üti is a kisbérest. A kocsisbéres, ha tud, visszaél hatalmával és megallázza az alkalmi napszámost. A szegénység nem tisztít, s nem is nemesít feltétlenül — véli. Nagy Lajos szegényei közül hiányzik a Gorkijnál még tneglevő jóságos Luka. Mintha csak egy igazi jó embert ismert volna: a nagyanyát, akit édesanyjaként ismert és szeretett. A legfőbb mondanivalója róluk: nem olyanok, mint amilyennek az úr, a polgár, a városi ember hiszi, vagy az irodalom ábrázolja őket.

59