Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 6. szám - Beke György: Végvár

rontotta el. Közbenjártam, hogy a helyi gépállomás alkalmazza. Felelős megbízásokat adtam neki. Tanácsoltam, hogy egészítse ki iskoláit, hiszen jó feje van és fiatal még.

— Ő pedig jól vizsgázott a lugosi líceumban — mondom.

Nem lepődik meg azon, hogy tudom ezt. Hiszen tudja az egész falu, sokat beszéltek róla az emberek. Perneac elnök „pártfogoltja” a helybeli kultúrotthon egyik irányítója lett, az ifjúsági klub igazgatója. Helytállása munkában, tanulásban más fiatalokat is serkent. Egy mezőgépész, a gépállomás ifjúsági titkára, Micu Károly szintén Lúgoson, Fehér Attilával együtt végzi magánúton a líceumot.

— Micu Károly? Miként írjam le?

— így, ahogy mondom.

— Magyar vagy román?

— Magyar. De Micunak írja a nevét. A Bánságban vagyunk — és az elnök mosolyog.

Gheorghe Perneac egy lakatost, egy mezőgépészt, egy könyvelőnőt említ a műkedvelés

irányítóiként. Hát a tantestület?

— Hajdanán csakugyan a tanítók irányították a falu kultúréletét. Van egy nagyon öreg tanítónk, Kádár Károly bácsi, ő sokat mondhat erről. Mostanában azonban úgy alakalt nálunk, hogy fizikai munkások vagy tisztviselők álltak a műkedvelés élére. A tanárok, tanítók pedig szivesen vesznek részt azokban az alakzatokban, amelyeket lakatosok vagy mezőgépészek irányítanak.

Károly bácsi, Kádár Károly öreg ház öreg lakója. Egyedül él az egyik mellékutcában, huszonkét éve halt meg a felesége, csak az emlékek maradtak itt körülötte.

— Ez a ház még nálam is öregebb. Én nyolcvanhat esztendős vagyok, a ház talán száz. A nedvesség megette a közfalakat, újra kell rakni őket. Ezért ez a rendetlenség ... Nálunk, Végváron nagy ellenség a talajviz, feltör, eszi a falakat. Mocsaras vidékre települtek az első földfoglalók, erdőirtók.

Szeme világoskék, arca hosszúkás, sima, feje kopasz, ruhájából, a bútorokból, a könyveiből nem kellemetlen, de erős öregségszag árad, amilyen lassan beeszi magát a magányosok házába.

— Gyerekek?

Összerezzen. Feláll, roskatagon jár, fényképeket, leveleket, képeslapokat keres elő, remegő kézzel teszi elém őket.

— Ez Károly fiam volt. Temesvári diák korában készült a kép. 1945-ben felrobbant kezében egy gránát. Már a békében ölte meg a háború.

Másik fiának, Lászlónak is drámai az élettörténete. De ez a dráma nem olyan gyorsan ölt, mint a háborúból visszamaradt gránát... A képeslapok a világ különböző tájairól érkeztek a végvári szülői házba. Károly bácsi hangjában halvány büszkeségárnyalatot is felfedezhetek: nem volt híján a bátorságnak az ő László fia! Azonnal el is nyomja egy másik, mélyebb, állandóbb érzés: az értetlenség döbbeneté. Ma sem érti, miért kerekedett fel az 1828-ban született fiú, tanítóképzős diákgyerek, tizennyolc esztendős korában, s milyen hívásra jutott el egy nyugat-németországi menekülttáborba, a francia övezetbe, onnan meg az idegenlégióba.

„1947. ápr. 22. Emlékül szüleimnek. A messzi távolból sok szeretettel gondolok mindenkire. Jól vagyok, nincs semmi bajom se. A visz.látásig csókol mindenkit Laci. írjatok! D.C.E. 1:C. R.E.O. M. 43.979. CP 1.”

— Már akkor visszavágyott! — mondom, inkább magamnak.

„Sokat gondolok Reátok az idegenből, Laci. L’indochine Francaise 12 2. I. 1949.”

— Hej, Laci, Laci! — motyogja az öreg ház öreg gazdája.

„íme, a vadon, mely részen mi élünk. Lacitól. 13"* Demi-Brigade de Legion Étrangé- re.” A képeslapon nincs keltezés, csak csábító francia felirat: „Souvenir pour mes Parents L’indochine Fran9aise.” Ez már a józanodás hangja volt, a végvári fiú bánkódása a világ végén, az akkori „Francia Indokínában”. Jön az undor is, eljött az is a légiós egyenruhában büszkén kiegyenesedő legényhez. Meztelen lány képét küldte haza, hátlapjára ezt írta: „Kozmának! Kedves Kozma! Itt láthatod, hogy mily mocsok népség közé kerültem. S.P.

41