Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 6. szám - Beke György: Végvár
82.001. T.O.E. Kádár Laci, 43.939 Üdv. Laci. írj!” Ki volt a címzett, a „kedves Kozma”? Nem kérdezem az apától. Fontos-e már, annyi év távlatából. Az undor már-már a béke emberei közé vezérli a gyarmati hatalom Zsoltijában álló — sajnos, itt kísértetiesen illőek a szavak! — végvári magyar önkéntest. Egyik fényképen vietnamiak csoportja, mosolygós és komor arcú vietnamiak, békés, barátságos hangulatban. A kép hátlapján, Kádár Laci kezeírásával: „A messzi távolból gondol Reátok Laci. Eljönnétek-e velem e népség közé? Kell-e ennek a népségnek háború?” Talán már fél is a kemény kiképzésen átment, hazátlanná lett légiós. Saigonból küldött képén mosolyog, de az aláírás árulkodik: „Emlékül a messzi távolból szüleimnek, Lacitól. Megvagyok, de nem a legjobban, a fő, hogy még a mai napig élek. Laci.” Dátum megint nincs. Nem volt szabad feltüntetni? — Hej, Laci, Laci — buggyan fel megint a fájdalom a nyolcvanhat esztendős tanítóból. Nem nagyon engedte a katonai cenzúra a sok hazafirkálgatást. Háború volt Vietnamban, a légiósok halálra szerződtek, nem érzelgősségre: „írni nem írhatok, de ez a lap tudatja Veletek, hogy a jelenig élek. Laci” A képeslap Tonkin erődjét ábrázolja! Még egy keltezés nélküli képeslap: „Sokszor gondolok Reátok, s gondolatban mindég Veletek vagyok, akármerre járok! Egészséges vagyok, s remélem, hogy egészségesen fogok hazatérni, ha az Isten is úgy akarja. Szeretettel Lacitól”. Ez már jaj kiáltás! — Hej, Laci, Laci! — hangzik halkan a refrén, mint egy modern balladában. A befejezés is balladás, talán nem is történhetett volna másként: 1967-ben Kongóból érkezett hivatalos levél Kádár Károlyhoz, hogy fia elesett a harcokban. Kongó? Katanga? Istenem, hová sodródik egy szülőföldjétől elszakadt fiatalember? A modem történelem kitágította földrajzi köreit, de a tragédiák, a gyermeki meggondolatlanságok, az apai fájdalmak ugyanazok maradnak, vagy még jobban megnőnek! Egy pohár vizet kérek, kiszáradt a szájam. Nemcsak ennek a remegő öregembernek az érzései áradnak felém felkavaró zuhatagban, magamban is érzem a felgyűlt feszültséget minden elvetélt életért, minden ostoba kalandért, másoknak szolgáló bolond virtusért. Tonkin egy másik vietnami erődött juttat eszembe: Dien Bien Phut. Hallottam, olvastam, hogy onnan a megvert sereg zászlaját, egyedül a zászlót, a francia trikolort egy székely kamaszkölyök, árkosi idegenlégiós hozta ki! Első pillanatra elöntött a vak büszkeség: lám, mi székelyek! Azóta is szégyellem ezt az első érzést. Most, a Kádár Károly házában még jobban. — Volt-e kellemetlensége idegenlégiós fia miatt? — A hatóságok soha nem zaklattak érte. Biztosan sajnáltak. A falu népe mindenképpen sajnált. Az emberek megállítottak az utcán, hogy rektor úr, mert az is voltam, iskolai igazgató Végváron, maga ezer meg ezer gyermeket nevelt fel, s éppen a két fiában nem volt szerencséje, nagyon sajnáljuk, rektor úr. Vagy azt kérdezték tőlem, hogy milyen háború az, amelyikbe az én Laci fiam elment? Mert ők megjárták az első háborút, meg a második frontjait, de vitték őket, s inkább hazaszöktek volna, ha mernek, minthogy önként odakérezkedjenek ... Voltam én is a fronton, 1917-ben az orosz fronton. Az első és második háborúban Végvárról negyvenhetén estek el. Emlékkövük ott a szövetkezetnél, a kicsi parkban ... Értem, hogy mire gondol. A negyvenhét név mellett még helye lehetne egynek, a Kádár Lászlóénak is, mert a háború, az oktalanság áldozata ő is, de egy 1967-ben Kongóban elesett légiós nevét nem véshetik fel a kőre. Van-e mélyebb gyász annál, mint amit megvallani sem szabad? Valahogy fel kell oldanom a dermedtséget. Tanítói élményeiről kérdezem. Messziről indul neki. — Édesapám volt az utolsó leánytanító Végváron. — Albumot vesz elő, abban Kádár József végvári református elemi iskolai tanító fényképe is látható. — Akkor még külön teremben ültek a fiúk, külön a lányok, a rektor tanította a fiúkat, a kicsi tanító a lányokat. Kádár Károly 1899-ben született Végváron. Itt volt tanító negyvenhárom éven át. 42
