Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 1. szám - Bárth János: A szálláskert
leginkább a XIX. század második felében rendelték el a hatóságok. Földjük köztulajdon maradt, amelyre rárakhatták takarmányukat és csépelendő gabonájukat a gazdák. Az ilyen városszéli, faluszéli közös rakodókat /qger-eknek nevezték. Használatuk néprajzi bemutatásával még adós a tudomány. Némely néprajzi közleményből gyanítható a szálláskertekkel és a magánbirtoklású rakodókkal való összemosás tünete. Semmiképpen nem keverhetők azonban össze a magánbirtoklású rakodókkal, amelyek a szálláskertkutatás témakörébe tartoznak, míg a lógerek már kívül esnek annak legtágabban értelmezett határain is. A legtöbb szálláskertben álltak fák. A Duna melléki tájakon gyakran a gyümölcsöskertekbe telepítették a szálláskerti épületeket. A szálláskertben folytatott veteményezés jelentősége tájanként és helységenként változó képet mutat. Általában mindenütt volt valamiféle növénytermesztés a szálláskert egyik szögletében vagy szomszédságában. Györffy István leírásaiból úgy érződik, hogy a hajdú városok szálláskertjeiben viszonylag csekély jelentősége volt a veteményezésnek. A szálláskertek egyik félreeső szögletében kerítettek el kisebb területet az állatok elől vetemé- nyeknek. Előfordult, hogy a távoli legelőkön járó állatok aklában termesztettek nyaranta veteményeket. Ennek ellentéte jellemezte a Kalocsa környéki Duna mente falvait, ahol némely esetben valószínűleg a faluhoz közel eső káposzta, hagyma- és paprikatermő veteményes kertek váltak szálláskertekké. A szállásépületeket beletelepítették az eredendően veteményezésre és gyümölcstermelésre használt kertekbe. A veteményezés itt a szálláskertek jól trágyázott földjének egyik nagyon fontos hasznosítási formája volt. A szálláskertes település-osztottság együtt járt a szálláskertet birtokló parasztcsaládok tartós, ismétlődő, rendszeresen szakaszos megosztottságával. A legtöbb néprajzi leirás úgy tudja, hogy a szálláskert a férfiak, a lakóház pedig a nők birodalma volt. Ez a megfogalmazás természetesen sematikus és elnagyolt, de a lényeget magában rejti. Nagy általánosságban valóban elmondható, hogy a települések belső határában a szálláskert a férfiak, a lakóház telke pedig a nők munkaterének tekinthető. Természetesen tájanként, helységenként, sőt egy helységen belül társadalmi rétegenként is kimutathatók jelentős különbségek a gazdasági szokások, a szálláskert-használat és a nemek szerinti munkamegosztás kérdésében. Amikor tehát egy könnyen általánosítható néprajzi leírásban az olvasható, hogy valamely helység férfinépe a szálláskertben aludt, nem biztos, hogy ezt tették a középkorú vagyonos nagygazdák is, hacsak nem akartak távol kerülni házsártos feleségüktől. A lényeg az, hogy az állatokkal éjszakára is ajánlatos volt kinn maradni valakinek, és erre a szerepre férfiak vállalkoztak. A kintalvó személyek között akadt gazda, gazdafi, béres és öreg férficsaládtag egyaránt. Ugyanez vonatkozik az állatok nappali gondozóira is. Nyilvánvaló, hogy a szálláskertek az év minden szakaszában nem egyformán voltak népesek. Nyár közepén, különösen aratás idején kevesen tölthették idejüket a szálláskertben. Minden dolgozni tudó ember a határban tartózkodott. Ha távoli szállásai is voltak a helységnek, akkor az aratók jobbára ott éjszakáztak. Egy öregebb családtag vagy a család valamelyik otthon maradt nőtagja fogadta esténként a szálláskertbe hazatérő marhákat. Ha a helységnek nem voltak tanyái, akkor esténként a szálláskertbe tértek meg az aratók. Ilyen helyeken estefelé a legnagyobb dologidőben is zajosan népes volt a szállás. Ősztől tavaszig napközben is jórészt a szálláskertekben tartózkodtak a férfiak. Gondozták az állatokat, javították a gazdasági eszközöket, fúrtak, faragtak, tettek-vettek. Általában szerettek a szálláskertben tartózkodni, mert itt otthonosabban, szabadabban érezték magukat, mint a lakóházban. A szálláskertek világában némiképp kikerültek a különböző hatóságok és saját feleségeik, szüleik látóköréből. Ebédelni és aludni egyesek hazajártak. Természetesen a lakóház jelentette számukra a jelképes otthont. Ott ünnepeltek, ott fogadták vendégeiket, onnan jártak templomba, ott látták meg a napvilágot, ott táncolták végig a lakodalmakat és ott ravatalozták fel őket, mielőtt a temetőbe kerültek. A nők a hétköznapokkal is a lakóházhoz kötődtek. Ott főztek, mostak, sütöttek. Ott szülték és nevelték a kisgyerekeket. Ott fontak, szőttek, varrtak. A szálláskertbe akkor mentek ki, ha ott különleges, nekik való munkát pl. kendertörést kellett végezniök. Eltérő a kép a tehenek fejését illetően. A legtöbb néprajzi leírás arról tanúskodik, hogy az 46
