Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 1. szám - Bárth János: A szálláskert
magának a tanács, hogy a lehetőségekhez képest terelgesse a szállásfoglalás irányát és kímélje a közlegelőt. Egyébként a megengedett helyen a kérelmező akkora szálláskertet foglalt magának, amekkorára szükség volt, illetve amekkorára lehetősége nyílt. Az elfoglalt, körülkerített és épületekkel ellátott szálláskert gazdája szabadalmas helyen tulajdonként, úrbéres függőségű helyen örökbirtokaként használhatta gazdasági telephelyét. Örökíthette, feloszthatta. Az esetek többségében eladhatta. Némely helyen a tanács ügyelt arra, hogy a ház és a szálláskert együtt keljen el, másutt a szálláskertet a háztól függetlenül is el lehetett adni. Előfordult, hogy a szálláskertet rövidebb hosszabb időre bérbe adták. A szálláskert legtöbb helyen második belteleknek számított. Úrbéri jogállású helyeken az Urbáriumban meghatározott beltelek részének, a lakótelek kiegészítésének tekintették. A XVIII. században, amikor még új szálláskerteket lehetett fölfogni, a szálláskertnek elsősorban nem a földje volt az érték, hanem a kerítése, épületei, vagyis a beléfektetett munka. Az sem volt közömbös, hogy hol fekszik a kert: közel, távol, magaslaton, vízállásos mély földön, könnyen vagy nehezen megközelíthető helyen? így érthető, hogy akkor is volt már szállás adás-vétel és szállásért folytatott pereskedés, amikor a tanács engedélyével még szabadon foglalhatott magának mindenki szállást. A XVIII. század végén, de főleg a XIX. század első felében a szálláskertes berendezkedésű helyeken a közlegelő védelme címén a tanácsok már nem engedélyezték újabb szálláskertek foglalását. Előfordult, hogy természeti akadályok, a szabad és alkalmas földek hiánya akadályozta a további terjeszkedést. Ebben az időben nagyon jellemzővé vált a szálláskertek fölosztása és adás-vétele. Mindennaposak lettek a kert-perek, a hatóságokhoz írt szálláskertért könyörgő instanciák. Ha egy szálláskertet a gazda halála, a birtokló család elszegényedése vagy valami más okból nem használtak elég intenzíven, a szálláskertre áhítozók sáskahada azonnal észrevette és kérvények sorával próbálta magának megszerezni azt. A XVIII—XIX. századi forrásokban emlegetnek 5—600 négyszögöles és 100—150 négyszögöles szálláskerteket egyaránt. Közepes nagyságú parasztgazdaság számára valószínűleg 3—400 négyszögöles telephely volt szükséges. Sokak szálláskertje nem érte el ezt a nagyságot, ezért minden alkalmat megragadtak, hogy akár egy-két négyszögöles sávval is szélesítsék a szomszéd, vagy a közterület rovására. Főleg a XIX. század első felében érkezett sok szálláskert-bővítési kérvény a hatóságokhoz. Ritkán, főleg újonnan települt helységek esetében, előfordult, hogy a szálláskertek utcát alkotva sorban álltak. Ez az elrendezés azonban kivételnek tekinthető. A szálláskertek többsége rendszertelen kusza összevisszaságban feküdt egymás mellett. Főleg olyan helységek esetében volt ez jellemző, amelyeknek lakótelepülése is halmazos formát mutatott. A halmazos összevisszaságban fekvő szálláskertek legtöbbször szabálytalan alakúak voltak. Nem hasonlítottak négyzetre vagy téglalapra. Néha sokszögre emlékeztettek, de előfordult ívelt oldalú kert is. A szálláskertek kerítései között sáros, taposott utak kanyarogtak. A legfontosabb utak a település központjából, a templom tájékáról indultak. Ha áthaladtak a szálláskertek övezetén vagy csoportján, ott fokozatosan szélesedtek, hogy elférjen rajtuk a kijáró és a hazajáró jószág. A főbb csordahajtó utakról fölöttébb kacskaringós, egyes szálláskerteket kerülgető kisebb utak vezettek a szálláskertöv vagy -csoport belsejébe. Ezeken jártak az állatok. Ezeken közlekedtek a gabonát, takarmányt szállító szekerek. Akadtak azonban olyan szálláskertek, amelyekhez a legkanyargósabb utakon sem lehetett eljutni. Elsősorban azokhoz, amelyeket régi nagyméretű szálláskertek belső részéből alakítottak ki. Az ilyen szálláskertekhez közök, zugok vezettek, vagy mások szálláskertjén keresztül lehetett elérni őket. Györffy István több művében is szembeállította a lakótelepülések telkeinek hajdani kerítetlenségét és a szálláskertparcellák kerítettségét. Az alföldi mezővárosok szálláskertjeinek kerítését leginkább trágyából és gallyakból rakták. Az ilyen kerítést garádgyának hívták. Készült kerités vesszőfonásból és sárfalból is. A kerítésen általában egy kapu volt. Ezen járt ki-be ember és állat egyaránt. A garádgyát kívülről gyakran árok is kísérte. Előfordult, hogy az árok csak magában védte a szálláskertet. Néha élősövényt, tüskös 42
