Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 5. szám - Horpácsi Sándor: Megyesi Gusztáv: A rakodók mindenkit csókoltatnak: [könyvismertetés]
vényszerűen — kizárják egymást. Az életével számot vető öregember emlékezéseiből legalábbis ez derül ki, éspedig nemcsak a századelőre vagy a két világháború közötti korszakra vonatkozólag, hanem a felszabadulást követő idők esetében is, midőn a regény hősének sorsa megint- csak nem érdemei szerint alakult, s ismét ki volt szolgáltatva a történelem abszurd erőinek, mások érvényesülési vágyának, önzésének vagy éppen tébolyának. Ezt a tanulságot erősíti meg a haldokló öregember fiának, Fábián Barnabásnak — aki a regényfikció szerint egy tervezőirodában mint építészmérnök dolgozik — az élettörténete is. Ez az élettörténet párhuzamosan halad az öregember magnószalagra mondott emlékezéseivel, pontosabban időnként megszakítja az emlékezéstörténetet, és a múlttal számot vető memoárokat kiegészítve a regénytörténet jelen idejében mutatja be ugyanazt a fájdalmas ellentmondást, amely a tehetség és az érvényesülés, az emberi tisztesség és annak társadalmi honorálása között érvényesül. Ilyen módon a történet mindkét vonulatának elégikus színezete van. A regénytörténet inkább a múltra irányul, csupán néhány utalásból lehet tudni, hogy közelebbről milyen évekhez kötődik a cselekmény, így például Fábián Barnabás szerelmi találkozójára akkor kerül sor, mikor a város sportcsarnokában az „országos nevű költő, lírai bonviván és demagóg” előadása zajlik, s ennyiben nemcsak a történet idejét jelöli meg, hanem a szereplőket körülvevő politikai-szellemi atmoszférára is utal. Valójában ez az atmoszféra szabja meg a regényben testet öltő konfliktusokat is: az emberi értékek és ezeknek az értékeknek a társadalmi elfogadása között. A Haldoklás anyanyelven így lesz kisebbségi regény, amely éppen e célzatossága következtében nemcsak a természetes emberi értékeknek — a tehetségnek, a szorgalomnak, a becsületességnek — a helyzetét vizsgálja, hanem közelebbről a közösségi értékek — az anyanyelv, az anyanyelvi kultúra — társadalmi megbecsülését is. Az anyanyelv ügye — és ezt címének megváltoztatása is tanúsítja — a regény eszmei koncepciójának középpontjába került. Bodor Pál meggyőződése szerint az emberi identitásnak, a többi emberrel és a történelemmel való kapcsolatnak legfőbb záloga a nyelv, ahogy a haldokló öregember mondja: „Az igazi halál, az elviselhetetlen, az lenne, ha velem együtt az anyanyelvem is kihalna, a szerszám a végtelen űrbe zuhanna és poz- dorjává törne (...), avagy érinthetetlen épségben a semmiben keringene.” Az anyanyelv őrzésének, védelmének ügye számos helyen visszavisszatér az emlékdarabok, az emlékfoszlányok között, s a nyelv lesz az a fogalom, amely magát az írót is időnként személyes vallomásokra készteti. így például abban a nagyívű, szinte prózaversszerű részletben, amely a nyelv nagyszerűségét, szépségét emeli ki: „minden ember: sajátos megközelítése a világegyetemnek, egyedülálló vizsgálóeszköz, minden nyelv legalább annyira egyedi szemszögű egyéniség, amennyire minden ember az, de a nyelv százszor inkább az, mert magába forrasztja mindazok egyéni vonásait is, akik attól tartoznak össze, hogy azt a nyelvet beszélik; eleven, szerves, mozgó, gondolkodó remekmű a nyelv, önmagát kiigazító, megújító, hús-vér-lélek-test; igen, gondolkodó remekmű, hiszen mi más a nyelv, ha nem gondolkodás; és szavai és mozgástörvényei nem szótárakban és tankönyvekben hevernek és állnak glédában, hanem állandó, szabályos és szeszélyes mozgásban vannak: milliók ajkán.” Bodor Pál elégikus regénye így valójában személyes vallomás, igazából sajátos „esszéregény”, amely Sütő András Engedjétek hozzám jönni a szavakat című művéhez hasonlóan az emberi személyiség elemi anyanyelvi kötődéseiről beszél, és arra figyelmeztet, hogy bármiféle támadás, amely az anyanyelvet veszi célba, bármilyen korlátozás, amely az anyanyelv érvényesülését szorítja szűkebb határok közé, egyszersmind az emberi személyiség autonómiáját — következésképp egy társadalom jogszerű és igazságos működését is— veszélyezteti. „Sajátosság” és „egyetemesség” egymást feltételező, egymást kiegészítő értékeiről szól ez a könyv is, s ezért, noha hangja elégikus, a benne megnyilatkozó mondanivalónak mozgósító ereje van. (Magvető, 1986) Pomogáts Béla Megyesi Gusztáv: A rakodók mindenkit csókoltatnak Nem tudom, hogy a rakodók olvasnak-e (irodalmi) riportokat. Szinte biztosan nem, mint ahogyan mást is alig. Am, ha már így indítottam, illő tovább kérdezni: egyáltalán kik olvassák, kikhez szólnak ezek a riportok? A kérdés (feltevés) aligha lehet idegen a gyakorló újságíró Megyesi Gusztávtól sem. Földre szállás című írásában a (napilap) riportírás bohózatba illő keserveit érinti. Érinti — mondom —, s nem kimeríti, mert erről a témáról nyilván több mondandója is lenne. Erre meg az ES-ben olvasható tévé jegyzeteiből következtetek. Aki próbálta, az tudja, milyen nyomasztó teher hetente véleményt mondani erről a nem mindig szórakoztató dobozról. Igaz, lassan már könyvtárnyit írtak (fecsegtek) erről a massa médiáról, úgymond az „esztétikájáról” is, de ezek használhatatlanok, amikor egy adott mű84
