Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 5. szám - Pomogáts Béla: Esszéregény elégiában elbeszélve: Bodor Pál: Haldoklás anyanyelven: [könyvismertetés]
bak azok a motivikus ismétlődések, amelyek alapjaiban határozzák meg a költői világ jellegét. Nem kis bátorság kellett ahhoz, hogy Zalán Tibor olyan alapvetően romantikus stíluselemekkel merje átszőni verseit, mint a vér, a hold, a csönd, az éjszaka, vagy a szél, mert ezek sűrű alkalmazása akár csak pillanatokra is érzelgősségbe forduló hanghordozás esetén is elviselhetetlenül anakronisztikus volna. Az érzelmi megérintettség őszintesége, a vallomások tűnődő, bensőséges líraisága azonban feltétlenül érvényesíti ezt a fajta motívumhasználatot, mint ahogy a vörös, az ezüst, a fehér, az arany, a zöld színek festői kaval- kádja sem öncélú látványeffektus, hanem az intenzív képteremtő fantázia természetes megnyilvánulásaként hatja át a költeményeket. De nemcsak a szuverén művészi eszközök kifejezőereje által nagyhatású ez a líra: egyszerű predikatív szerkezetet (»nagy az éjszaka”), köznapi jelzőket („nehéz bánat”, „fáradt égitestek”, „magányos, hallgató veresborok”, „lágy hallgatás”, „egykedvű isten”, „mély éjszaka” stb.) is képes a költő sugallatos hangulatteremtő, jelentéshordozó tartalmakkal feltölteni. Letisztult kifejezésmódú, érett lírikussá avatta a negyedik kötete Zalán Tibort; a „fiatal” és az „ígéretes” címke vele kapcsolatos végérvényesen elfelejtendő. Folytonosan megújuló alkata — mely öntörvényűén szerveződő pályáján máris belső szakaszhatárokat létrehozva az indulását jellemző küldetéses-metaforikus költészettípustól való radikális elfordulásra, majd a neoavant- gárd formaelvű versépítkezés elhagyására késztette — további nagyívű kiteljesedést sejtet. (Legújabb versei — elsősorban a Borús reggeli üzenetek-sovozzt szaporodó darabjai — már a vallomásos elégiáktól való továbblépés irányát is körvonalazzák.) Az és néhány akvarell eddigi költészetének kétségkívül a legegyértelműbb azonosulással értékelhető állomása. A legtöbbet adja vele, amit költő tehet értünk: élni segít fogyatkozó hitünkben. Nem a remény látszat-vigaszát, hanem az esendő ember megőrizhető tisztességét, a fájdalmakon úrrá levő méltóság hatalmát állítva mértékül. (Szépirodalmi, 1986.) Keresztury Tibor Esszéregény elégiában elbeszélve (Bodor Pál: Haldoklás anyanyelven) Személyes jellegű, egyszersmind dokumentum értékű „családtörténeti” regénye, a Svájci villa és mindig érzékeny, mindig tartalmas irodalmi publicisztikája mellett alighanem a Haldoklás anyanyelven — az 1980-ban a bukaresti Kriterion kiadónál Apám könyve című regény kisebb mértékben átírt változata — jelenti Bodor Pál legjelentékenyebb eddigi művét. Regény egy öregember haldoklásának történetéről, pontosabban az élet végére érkezett nagybeteg és gyógyíthatatlan öregember lazán összefüggő emlékeinek sorozata. Ezek az emlékek nem idézik fel a betelt élet kronológiai rendjét, az olvasó azonban ezt a rendet is pontosan helyreállíthatja. Eszerint az élettörténetét és emlékeit magnószalagra mondó öregember valamikor a múlt század végén született, az első világháborúban hosszú éveket töltött a fronton. A város, ahol lakott, a trianoni békeszerződés rendelkezései nyomán román fennhatóság alá került. A regény hőséből kevésbé sikeres üzletember, illetve közgazdasági újságíró lett, aki a többször is felkínálkozó szerencse ellenére sem tudott karriert csinálni, hacsak azt nem tekintjük sikernek, hogy zsidó származású létére előkelő székely család leányát vette feleségül. A harmincas években mindinkább a munkásmozgalommal talált kapcsolatot, a második világháború idején Temesvárott az illegális kommunista pártban végzett nem éppen veszélytelen munkát. Egy időre intemálótáborba került, s a felszabadulás után sem kapott igazán elismerést. Amíg a letartóztatott baloldaliakat kínzó és megalázó vasgárdista tábori felcserből hamarosan funkcionárius és vezérigazgató lett, ő egyszerű kisnyugdíjasként fejezte be küzdelmes és sikertelen életét. Ha elolvassuk azt az interjút, amelyet A Siesta szanatóriumtól a Svájci villáig címmel néhány éve Kabdebó Lóránt készített Bodor Pállal, látnivaló, hogy ez az életrajzi vázlat minden ponton az író édesapjának élettörténetével azonos. Singer József — Bodor Pál édesanyjának családi nevén végzi írói tevékenységét — ugyanazt az életpályát járta be, mint a regény haldokló öregembere; a könyv korábbi címe, mostani alcíme is erre utal. Még az olyan családi legendák is szerepet kapnak a történetben, mint a spanyol királyok kincstárnokától vagy a Dávid király házából való leszármazás, és olyan jellegzetes életrajzi epizódok is, mint Bodor Pál apjának egykori megismerkedése egy amerikai miniszterrel a bécsi vonaton. A Forrásban megjelent interjú az apa és a család valóságos történetét beszéli el, a regényszöveg ezt a történetet némiképp stilizálja, illetve jobban kiemeli a sikertelenség motívumait. A haldokló öregember ugyanis nemcsak emlékeit idézi fel fia számára, hanem küzdelmes és sikertelenül maradt életének tanulságait is összefoglalja. Ezek a tanulságok mindenképpen arra utalnak, hogy a huszadik század viharos, nem egyszer képtelenségeket halmozó története során egyfelől a tehetség, a szorgalom és a tisztesség, másfelől az érvényesülés és a siker — szinte tör83
