Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 1. szám - Bárth János: A szálláskert
A különböző néprajzi, földrajzi és történeti kézikönyvek szinte mindegyikében megtalálható pl. Hajdúböszörmény térképe, amely a szálláskertes település impozáns látványú, szemléletes ábrázolása. Ezért Györffy István 1926. évi első közlése után sokan és sokszor publikálták. Idők folyamán a szálláskertes település „mintája”, „klasszikus” formája lett a köztudatban. Ma már tudjuk, hogy ez a modell tulajdonképpen egy rendhagyó forma, amely a hajdú városok védelmi szempontú speciális elrendeződésének eredménye. Ilyen szabályos gyűrű formájú szálláskertövet másutt nem sikerült fölfedezni. Jellemzőbb a szállásépítésre alkalmatlan területekkel meg-megszakított övezet, illetve a lakótelepülés szomszédságában a város vagy falu árkain, kerítésén kívül elterülő egy vagy több szállás- kert-csoport. Előfordult, hogy a szálláskertek viszonylag messze kerültek a településtől. Olyan esetben volt erre példa, amikor a lakótelepülés közelében mocsár, vízállás, mély fekvésű terület akadályozta a szálláskertek felépítését, vagy amikor vízfolyás, esetleg nagyobb mocsár választotta el a falut szántóföldjeitől és ezzel együtt szálláskertjeitől. Az ilyen eltávolodott szálláskertek különösen a Duna tájékán fordultak elő gyakran. Az első esetre jó példa a Kalocsa környéki Bátya, ahol a falu mellett mély fekvésű legelő terült el. Ezen túl álltak két csoportban a szálláskertek. Hasonló módon rendeződtek a dunaföldvá- riak szálláskertjei is. A víz által elválasztott szálláskertekre példaként említhetjük a Vág melletti Negyed falu szálláskertcsoportját, de említhetném a vajkaiak cikolaszigeti szállásait, vagy a dunaegyháziak kisapostagi, azaz dunántúli szálláskertjeit is. A Tolna megyei Gerjen falut széles mocsár választotta el szántóföldjeitől. Ezért a gerjeniek nem a lakófalujuk mellett hozták létre szálláskertjeiket, hanem a mocsáron túl, szántóföldjeik szélén. A szántóföldek peremén, a mocsárszéli magasparton tartották szálláskertjeiket a XIX. század eleji átköltözés előtt a Duna bal partján mocsárba települt Csanád és Sükösd falu lakói is. Előfordult, hogy a szálláskertek övezetét, csoportját, a lakótelepüléshez hasonlóan árok és töviskerítés fogta körül. Ez némileg akadályozta az állatok elkóborlását és valamicskét védett a tolvajok elől is. Szálláskertövezet vagy szálláskertcsoport kapcsolódhatott halmaztelepüléshez és utcás, szalagtelkes településhez egyaránt. Halmazos belsőséghez kapcsolódtak pl. a hajdú városok, Mezőkövesd, Nagykőrös és Dunapataj szálláskertjei. E városok középső részén a XVIII. században csak lakóházak álltak rendszertelen összevisszaságban. Idő haladtával és a népesség szaporodtával a házak sűrűsödtek. Utcák tulajdonképpen nem voltak, csak gyalogjáró utak, és néhány kifelé egyre szélesedő és a szálláskertek övében már csordahajtó úttá tölcséresedő kocsiút kanyargón a házak között. A szabálytalan alakú és lakóépületekkel telezsúfolt beltelkeket nem választották el egymástól kerítések. Az emberek szabadon jártak a házak között. A lakóépületek közelében legfeljebb kis kamra, esetleg disznóól, tyúkól épült. Az ablakok elé vermeket ástak. A gazdasági udvar a nagyállattartás épületeivel, színekkel és a szérűvel, valamint a mezőgazdasági munkaeszközökkel a szálláskertek övezetében vagy csoportjában, a második beltelken kapott helyet. A lakóudvar és a gazdasági udvar széttelepülését sok helyen a hatóságok is szorgalmazták, mert így a zsúfoltság enyhítésével csökkenteni vélték a fölöttébb gyakori tűzesetek számát. Az utókor szemével nézve a rendszertelenül zsúfolódó lakóházak és a gazdasági udvarok elkülönítése higéniai és közlekedési szempontból is praktikus megoldás volt. Utcás-szalagtelkes szálláskertes településre Györfly István a Borsod megyei Gelej és Mezőkeresztes falvakat említette példaként. Viszonylag ritka és feltáratlan ez a forma. Valószínűleg idetartozott néhány XVIII. századi településű bácskai falu, amelyben utcás lakótelepüléshez kapcsolódtak szálláskertcsoportok. (Pl. Tataháza) Ősi soron, illetve egy-egy település létrejötte vagy szálláskertessé válása idején a szálláskerteket szabadon foglalták el a gazdák a lakótelepülés körüli földekből. A XVIII. század közepén általában a helyi tanács engedélyéhez kötötték újabb szálláskertek kialakítását. A tanácsok legtöbbször teljesítették a szálláskert iránt benyújtott kérelmet, mivel általánosan elfogadott elve volt a szálláskertesen települt mezővárosok és falvak népének, hogy szálláskert nélkül nem lehet gazdálkodni. Az engedélyezés jogát csak azért tartotta fönn 41
