Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 5. szám - Keresztury Tibor: "címerem másnapos esők halálos verssorok": Zalán Tibor: és néhány akvarell: [könyvismertetés]

hatatlanul áradó monológ. A meditativ hangolt- ságú, végletesen komor hangulatú vallomások — melyek sodrását az enjambement-okkal áthajtó sorvégek, a következő költeménnyel folytatható verszárlatok, s a művek szövetébe olvadó ci- mek sem törik meg — egyetlen nagyívű gondolatsorrá szervesülve az utóbbi évek legegységesebb és legkeserűbb verseskötetévé állnak össze.

„már csak a csecsemősírásnak hiszek a / rámosztott szerelmekben lakó méltó halálban / ködben élek” — indítja a költő az egyik versét olyan felütéssel, amely gondolkodása, életérzése alapvető tartalmait sűríti magába. Az újszülöttlét bemocskolhatatlan őszinteségéhez fogható, egyre elérhetetlenebbnek tűnő romlatlan szerelem elementális vágya ütközik benne minduntalan a szennyeződésekkel teli, sebeket okozó küzdelemben fogant kapcsolatok megalázóan harmóniamentes realitásával. Ezért lesznek az ismeretlen, elérhetetlen, képzeletbeli nők a teljesebb, boldogabb, szabadabb élet szimbólumai, s ezért azonosul alakjuk a valós világ egyetlen biztos megtartóerejét jelentő költészet ihletőiével [nyugodj meg a múzsák is itt lesznek időre keresztbe tett lábbal ülnek .. .]. A káprázat azonban pillanatnyi, feloldást adó gyönyör illúzió; így marad a költői személyiség egyedüli, végső bizonyossága a halál állandó vonzása, s válik a szűkre szabott létlehetőségek legszilárdabb értékévé a „méltó férfihalál” célképzete. A szép elmúlás elérhetősége a megnyugvás tragikumában is megtisztító állapotának elsődleges lelki háttere, motiváló erkölcsi kategóriája — innen a felismerés rezigna- tív, nyugalmas végérvényessége: „ígérted szerelem és tudtam halál, már / értettem mindent akkor éjjel a sorsomat s hogy ami / eddig volt tévedés és minden eljövő helyrehozhatatlan” / ígérted hajón jön el hozzám a szerelem éjjel hajó horganyzott. ..].

A hasztalan, lealacsonyító hadakozásokon felülemelkedett bölcsesség vígasztalhatatlan nyugalma, a legvégső létkérdésekkel szembesülő ember iszonyatos poklok megjárásával kiküzdött belső békéje ez. Mert a köteten végighúzódó szerelem-fogalom a magányt feloldó kapcsolatteremtés lehetőségénél jóval többet jelöl: a lefojtott létezés kiteljesítésének vágyát és hiányát, a megváltás reményét és lehetetlenségét. E kettősség valódi katarzis forrása, hisz az esélytelenség megvallása, a méltósággal viselt haláltudat valamiképpen az átmentett hithez való ragaszkodás jogát mégis magába foglalja. A jelentés elsődleges szintje fölé emelt tág gondolati boltozattal, a kérdésfelvetés ontológiai-egzisztenciális vonatkozásaival lép itt túl a Zalán-líra tartalmilag-filo- zófiailag az első kötet, a Földfogyatkozás (1980) Szelíden, irgalmatlanul cimű ciklusának költeményein, amelyekhez e versvilág az életművön

belül a legszorosabban köthető. Avval, hogy az egyes művekben kibontott gondolatsorok — a szeretethiány, a védtelenség, a félelem, az önerősítés, a kifosztottság érzéstartalmainak változatai —, tehát a mélyen megélt egyéni sorsproblémák a megmaradás és elmúlás örök emberi létkérdéseinek ellentétévé tágulnak, megőrizve a vívódás személyes megszenvedettségét.

A megmaradás azonban — ami Zalán Tibor gondolkodásában a szó elsődleges tartalmán túl a szellemi függetlenség, az erkölcsi épség és sértetlenség megtartásának belső parancsára épülő életminőséget is jelent — egyben helyhez is köti a személyiséget, létezésének kereteit abban a közegben határolja be, amelyik ridegségével, szűkösségével szüntelenül szabadsága ellen munkál. A versek lírai hőse tudja, élnie itt kell, „a ránkszakadt konszolidációs reménytelenségben” [a múzeum kávéház teraszán hold kél vörös boros tűnődéseink ...], a rettenetét érlelő „lágy békében” [már mindent megtehetsz velem csak szeretned nem szabad, nagy kertben .. .], „a kegyesen / áruló világban”, amelyben „szívükhöz szorítják kezüket a / kertitörpék és édes csókjuktól elrohad a horizontig / ringatózó mák” [ha már semmit sem tudsz szeretni bennem, tekintsed önkéntes árvaságomat ...], s az élettér zártságából, fojtó valóságból kiemelni csak a távlatok, a hatalmas távolságok szüntelen vonzása tudja. Tengerek hul- lámzanak, csillagok ragyognak, ismeretlen égitestek, messzi földrészek, túlsó partok derengenek a költői képzeletben, a versek leggyakrabban visszatérő szavai közé tartozik a horizont, a határtalan, a végtelen — az utóbbi főnévként és melléknévként egyaránt. Korántsem valamiféle szentimentális elvágyódásról, nem is csupán az elszakadás képzeletbeli lehetőségéről van itt szó: sokkal inkább a gondolatmozgás, a lélek belső tájainak dimenzióiról. Ennek árnyalt megfogalmazása teszi a kötet egyik kulcsversévé a [ hajnalra az ablak peremét elérik az árnyak ez az én időm . ..] címüt, amely a születés és a halál misztériumát átélhetővé egyesítő hajnalok idejét is a legmélyebb pontossággal jellemzi. A hajnal derengő tisztasága a költői személyiség számára számos más vers tanúsága szerint is a létezés kegyelmi pillanata; az az időintervallum, amikor „a szürkület magzatvizében” lebegve, „összegömbölyödve az időben” az önmagával való azonosulás a legnagyobb intenzitással élhető át.

Zalán Tibor kötetének következetes képi logikája szembetűnő. Az imént emlegetett vers képstruktúrájának fő alkotóelemeire (születés- halál-idő) többek között a [fáradt vagyok közömbös mint kemény női mellek simogatás nélkül egyik tömör versmondata rímel: „az idő mint meleg öl lágyan kitárul / méhében halálom megfogan.” A képi megfeleléseknél mégis fontosab82