Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 5. szám - Keresztury Tibor: "címerem másnapos esők halálos verssorok": Zalán Tibor: és néhány akvarell: [könyvismertetés]
hetően katasztrofális helyzetből elmozdulhasson. A jelenlét különféle kipróbált pótszerei azonban rendre hatástalannak bizonyulnak. „A létem a fantáziámmal nem pótolható.” Ennek fölismerése mellett már az emlékezések kezdetén felötlik a végzetes megoldásnak: a nem természetes halálnak a gondolata. Az ingoványon való menetelés — amiről a könyv elején olvashatunk — előképe annak, ami az utolsó előtti fejezetben tragikus — groteszk formában be is következik: hazatérése után motorkerékpározó fiúk gázolják halálra testét. Ugyancsak a folytonos valósághiányt ellensúlyozza az extrémitásoknak, a szabálytalannak, akár a torzulásig különösnek a keresésével. Önnön lényének jelentését kutatja minden bizonnyal azzal a kimeríthetetlen azonosulási vággyal is, ami a kisfiút az apja iránti szerelmes rajongásba, a kamaszt fiútestek csodálatába, a felnőtt férfit a férfi szerelembe vonja. Ezzel magyarázható talán az is, hogy olyan nagy súlya lesz ezeknek a szereplőknek a sorsában az érzéki élet valóságának: ........mi csak ott, lenn, az érzékek iszapjába kapaszkodó gyökereknél, az eredetnél éreztük elnyerhetőnek testünk életét.” Nádas azonban nem csupán nemzedéke közérzetét szándékozik megfogalmazni. Az egymást követő nemzedékek kapcsolatából avagy kapcsolatának hiányából előhívható folyamat is érdekli. Az ő felfogásában a nagyszülők nemzedéke ennek az ábrázolt kornak a kárvallottja volt. Az apákat — vagy mert bűnösnek nyilváníttatnak, vagy mert a „bűnösök” felkutatásában felhasználtatnak — felszippantja a történelem. A fiúk mindennek legfeljebb csak tanúi lehetnek, többnyire azonban a kívülrekedtség, az érdektelenség pusztulásra ítélt hősei: „ .. . semmivel nem állok bensőségesebb viszonyban, mint a pusztulással, a saját pusztulásom írója vagyok ...” — vallja a mű írószereplője. Nádas Pétert a vele egyidőben jelentkező prózaírók sorából már pályája kezdetén is kiemelte ábrázolásmódjának rendkívüli érzékletessége, árnyalt, pontos nyelvhasználata. A későbbi Leírás című elbeszélésgyűjteménye is a nem mindennapi pszichológiai éleslátásának tanúbizonysága. Nádas ebben a legújabb művében is a megnevezni tudás, a néven nevezés képességének magas fokán áll. Olyan mély lelki struktúrák feltárására vállalkozik, amelyek ilyen intenzitással mindeddig nem váltak átélhetővé magyar próza lapjairól. Elvontság és rendkívül érzéki megjelenítési mód egyszerre jellemző rá. Már szinte tiszta líra, amit szövegének sűrűsödési pontjain olvashatunk. A kifejezésbeli pontosság, ami az írni tudás magas fokát jelenti Nádas prózájában, nem mindig válik azonban javára regényének. Analizáló hajlama amennyire erénye, néhol épp annyira kárára is lehet írásművészetének. Egy-egy belső történésfolyamatnak, egy-egy gesztus, egy- egy cselekvés avagy nem cselekvés lelki motivációinak megrajzolásában sokszor elvész a részletekben. Sajátosan egyéni grammatikájában néhol oly távolra kerülnek egymástól feszültségteremtő és azt kioldó mozzanatok, hogy már-már túl van az olvasó kíváncsiságigényén, várakozni tudásán. Mindezzel együtt is elmondhatjuk, hogy a nyolcvanas éveknek legnagyobb jelentőségű szépprózai alkotásával van dolgunk Nádas könyve esetében. (Szépirodalmi Könyvkiadó, 1986.) Dobozi Eszter „címerem másnapos esők halálos verssorok” Zalán Tibor: és néhány akvarell Régóta lejárt nálunk a hagyományos értelemben vett szép versek évadja. Izgalmas és kevésbé eredeti szemléleti változások, újszerű és öncélúan ezoterikus poétikák megszületésének tanúi vagyunk a magyar költészet remélt megújulásának igézetében — természetesnek gondolva, ha közelítésünk alapja a technikai eljárások, a nyelvi módosulások nóvumát elemző objektivitás. Jelenkori irodalmunk nagy pillanata, hogy a közelmúlt avantgardista törekvéseinek talán legjelentősebb teljesitményeit létrehozó költő, újabb líránk egyik jellegadó alkotója és teoretikusa figyelmeztet a klasszikus szépségeszmény minden kritériumának megfelelő harminchárom elégiával reflexeink torzulásaira, szinte szemérmetlenül őszinte feltárulkozással perelve vissza az érzelmi megérintettség bensőségességének jogát a lélek mélységeit leplező korunkban, költészetünkben. Teszi ezt reménytelenül csendes, de felemelően tiszta szóval, a már csak önmagára számitó ember takarhatatlan fájdalmú méltóságával és halálos nyugalmával. Megbékélő szelídséggel élve meg az őt ért hántásokat, tudva, hogy a kifosztottság egy fokán öncsalás lehet csak a vigasztaló hit. Zalán Tibor mégsem pesszimista költő: magányában is a teljesebb, az emberhez méltóbb létezés kiolthatatlan vágya élteti. Hisz a hajnalonta érte eljövő hajók boldogabb tájak, a vörösboros éjszakákba érkező körteszagú lányok tisztább szerelmek ígéretét hozzák. Csak közben minduntalan „folbukik” benne az élet, erős pálinkák „brutalitásában” vesztik el a tárgyak körvonalaikat, nehezen bírható fájdalmak bénítják a szép szándékokat. így lesz a belső világ megőrzött tisztaságához méltatlan korban a személyiség sorsa az árvaságra ítéltetettség, s a „néhány akvarell” formája a szoba csendjébe suttogott, elfojt81
